Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)
Kerekes Ibolya: Török hatások a tápai gyékényszövésben?
kimúlt iparágat teljes világításban bemutathassunk, szó sem lehet. Kevés a mi ránk maradt. S e kevésbül is jobbára annyit értünk, mint az ég dörgéséből. Hiába hányjukvetjük a kalafintát, bizony nem jövünk rá a nyitjára. " 5 7 Takáts Sándor iménti sorait a török és magyar sátorkészítők munkáját megidéző kis írásának bevezetőjében olvashatjuk. Úgy vélem, hogy meglátása most tárgyalt témánkra is érvényes lehet. Nagy szerencsénkre a 19. század folyamán többen, többször is fontosnak tartották, hogy megörökítsék Tápé élő hagyományát, a falu számos családjának megélhetést adó gyékényszövést. Akkor talán még egyikük sem gondolta, hogy a 21. század fordulójára csak kevesek őrzik és viszik majd tovább az évezredes ismereteket, s hogy akkori kutatásaik, tanulmányaik mára felbecsülhetetlen értékűvé válnak. Napjainkra a gyékényszövés nagymértékben visszaszorult és átalakult Tápén. Bár nem tűnt el nyomtalanul a faluból, a szövött tárgyak mára gyakorlatilag kiszorultak a mindennapi használatból. A pakológyékények helyét műanyag fóliák és ládák, a melegágyi takarónak használt haszuráét az agrofólia vette át, a házak szigetelésére ma főként üveggyapotot, hungarocell-lapokat alkalmaznak. Sem a szegedi Pick-gyár, sem a hentesek nem használják - az egészségügyi előírások miatt nem is használhatnák a hajdan számukra „kifejlesztett" hentösszatyrot. S még hosszan sorolhatnánk a példákat. Ma Tápén is ritkaságnak számít, ha valaki ún. tápai szatyorral (kismónárral vagy nagymónárral) megy végig az utcán, Szegeden pedig egyenesen megbámulják az ilyen embert. (Már ha észreveszik, és felismerik, hogy mi is ez.) Sokan nem tudják, hogy Tápén valamikor ezerszámra készítették ezeket a mára ritkaság számba menő szatyrokat. Bár még jó néhányan élnek azok közül, akik a hajdani a háziipari szövetkezet bedolgozóiként szödték vagy szőtték a gyékényt, és sokak kezében kitörölhetetlenül ott van a gyermekkorban megtanult ijansodró mozdulat, ma elenyésző (nyolc-tíz főre tehető) azok száma, akik eladásra készítenek szövött gyékényeket a faluban. Ezt is ritkán teszik, jobbára csak megrendelésre, vagy hogy legyen otthon egy alap árukészletük. Olyan alacsony a gyékénytermékek iránti kereslet, hogy a gyékényfeldolgozás mindegyikük számára igen csekély kereset- vagy nyugdíj-kiegészítést jelent. Nem úgy Törökországban, ahol sok helyen - elsősorban vidéken, a kisvárosok és a falvak lakói - a mai napig életük természetes részének tekintik a gyékényszőnyegeket. Mivel van rá igény, az ország néhány pontján ma is foglalkoznak gyékényszövéssel. Bolvadin mellett tudtommal még Tirében és a közeli Boynuyogunban, Denizliben, egykét Bey§ehir közelében fekvő községben, a Konya melletti Mutlu falucskában és a második gyűjtőutunk során felkeresett Sindelhöyükben. Az általunk jobban megismert Bolvadinban - és feltehetően a többi említett településen is - a szegényebb családok foglalkoznak vele. A bolvadini asszonyok elmondása szerint lányaik már nem szívesen ülnek le gyékényt szőni. Fáradságos munkának tartják, amellyel keveset lehet keresni. Számos családnak viszont ez az egyetlen jövedelemforrása, ezért ragaszkodnak hozzá. A férfiak gyékényt vágnak, vagy alkalomadtán valamelyik gyékénykereskedőnek dolgoznak, a nők pedig szövik a gyékényt. Törökországban tehát élő hagyomány az, amire ma Magyarországon különlegességként tekintenek. 5 5 7 Takáts Sándor. 1915-1917. III. 347. Dolgozatom végén szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik kutatásaim során segítségemre voltak. Mindenekelőtt Mátéffy Atillanak, aki vállalta az utazást az „ismeretlenbe", a viszontagságok el27
