Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)

N. Szabó Magdolna: Alsóvárosi háztörténet. Fejezetek egy napsugaras ház életéből építéstől napjainkig

ről itt szó van. Ez a megnyilatkozás visszajutott a leány fülébe, fölbontotta a jegyességet, és soha nem foglalkozott tovább a házasság kérdésével. Még éltek a dédszülők, amikor rendszeresen búcsúsokat fogadtak minden év augusztusában, az alsóvárosi havi búcsú idején. Nyitott nagykapuval várták a lovas kocsikkal érkező búcsúsokat. Ilyenkor felszórták szalmával a téglával kirakott gangot, ahol nyolcan-tízen is aludtak a búcsúsok. A kocsikat beállították a szín alá, a lovakat az istállóba, és ebéddel kínálták őket a ház lakói. A búcsúra érkezők befogadása, jóindulatú elszállásolása a nagy közös vallási ünnep és Mária-tisztelet jegyében az egész Szabadság téri soron, de máshol is jellemző szokásként élt. 1945 után A családi porta virágkorának tekinthető szakasz egészen a második világháborúig tartott. A világégés jól ismert kimenetele gyökeres változásokat hozott a lakók sorsában. Bár Vecsernyés Mihály meghalt 1944-ben, a család kulák-listára került: minden földjüket, kocsikat és jószágot be kellett szolgáltatni. A családi gazdaság összeomlott. A Váradi utcában élő fiúnak, Vecsernyés Imrének 1951-ben megszűnt a tisztviselői állása, ettől kezdve vasöntödei segédmunkásként tartotta el családját. Feleségének, aki addig „úrinőként" élte életét, paprikahasítást kellett vállalnia. Azt a nem éppen finom kéznek való munkát, amit korábban ők szerveztek és adtak ki. A paprika-feldolgozás államosításával ez a lehetőség is elúszott, így konyhai munkásnak jelentkezett egy szegedi laktanyába. A szülőházban maradt Ilona néni pedig, kellő iskolázottság híján, csaposként dolgozott egy városi kocsmában. A dédmamához, Huszta Juliannához, annak halála után az egyedül élő Ilona nénihez jártak át rendszeresen (a kerten át) test vérbátyjának gyermekei, unokahúgai. A Vecsernyés ikerlányok, akik gyerekként sokkal színesebbnek és izgalmasabbnak látták ebben a házban az életet, és akik majd leányként a szigorú katolikus nevelés légköréből menekültek a szabadabb gondolkodású nagynéni otthonos, meleg környezetébe. Az asszonyhoz, aki még gyakran befűtött a szobában meghagyott kemencébe, egy-egy jó házikenyér megsütése végett. (8. kép) A szocialista metódus szerint a ház tiszta szobáját a tulajdonlás százéves történetét igazoló leszármazott megkérdezése nélkül utalta ki az állam egy idegen, „rászoruló" családnak, akik gyerekestől hosszú évekig éltek a ház eredeti lakójával egy háztartásban. A nagynéni a hátsó, sötét szobában kényszerült meghúzódni élete végéig, 1972-ig. A folyosó első részét azért falazták fel, hogy az új lakóknak egy kisebb szobát is biztosítsanak a másik mellé. Majd 1972-1979 között egyetemistáknak adták ki a házat, velük együtt lakott itt a leszármazott, a mai tulajdonos, szintén egyetemistaként. Közös erővel bontották el 1979-ben a végképp használaton kívüli melléképületeket. A virágkort idéző, üresen álló melléképületek anyaga tégla és vályog volt vegyesen. A téglát fölhalmozták az udvaron, a vályogot pedig behordták a pincébe. Épp annyi volt, amennyivel végleg sikerült betemetni a folyton vizes pincét. 1983-ban kapta meg a ház a műemléki védettséget a család kérésének is eleget téve." Köztudott, hogy ez a minősítés a tulajdonosok számára felújítási kötelezettsé1' Városképi jelentőségű műemléki épület. 249