Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)

Nagy Netta: Paraszti magatartásformák, túlélési módszerek a homokhátsági falvakban a beszolgáltatás éveiben, 1945-1956 között

egyébként igásmunkát végzett, gyalog munkáért cserébe, a kölcsönös segítségen túl pedig kapcsolatuk a közös ünneplésre, szórakozásra, kártyázásra is kiterjedt. Ez a közepes gazda ebben a kapcsolatban a patrónus szerepét töltötte be, ugyanakkor egy másik kapcsolatában, egy helyi kulák gazda kliense volt. Az 1950-es években az említett nagygazda volt a „feketén értékesített hús" egyik törzsvásárlója. A feketekereskedelemnek ez a paraszti variációja a bizalomra épülő hierarchikus kapcsolatrendszerben, a kockázatok minimalizálásával dinamikusan működött. „ Hát mi is úgy vágtuk le a borjút a Vörös Pistával, mert nem lehetett eladni a borjút, nem kellett senkinek, de fejtük volna a tehenet, mert tejbeadás meg volt. Le kellene vágni a borjút feketén, nincs más megoldás. Fölhúztuk a padlásra, ott vágtuk fejbe, ott vágtuk el a nyakát, ott nyúztuk meg, mert ha a kamrába csináljuk, aztán ha valaki odajön akkor már meg voltunk fogva. A szomszéd jött volna, az nem veszélyes, de bejöhetett akár a mezőőr is. Voltak olyan harapós emberek, mint a Túri Pista bácsi, meg egyik-másik. Ott mértük szét a borjúhúst a padláson, csomagoltuk és én hordtam szét, táskával, biciklin. Oda ne jöjjön senki. Nehogy föltűnést keltsünk. Ha nagy forgalom lett volna nálunk, szemet szúrt volna. Előre a tanyasort körbejártam, hogy kinek kell hús, kinek egy kiló kellett, kinek két kiló, föl volt írva, én vittem a húst, és egyből fizették ki. A kisbárányokat is mind ledaraboltam, volt 6-7 birkám. Mind szépen elhordtam, eladogattam. Lett egy kis pénz, az adót ki bírtam belőle fizetni. Az adót meg hajtották akkoriba, rettentően. Olyan gyanús emberekkel nem tárgyaltam. Bizalmas helyekre elszállítottam a húst, aztán kész. Azoknak a magunkfajta érzésű embereknek, azt tudtuk, hogy kivel lehet szimpatizálni. Hát a mezőőrhöz, meg a tanácselnökhöz nem mentem el. Szögi Zoliék, Ónozó Feriék, Ráczék, Rajcziék. Ez mind a magamfajta ember volt, akihez száz százalékos bizalommal voltam, olyanoknak hordtam el a borjút, meg a birkát. " (V. Ö.) Egy 15 holdas családba nősült kulák származású fiatalember életstratégiájának szerves részévé vált a rendszeres feketekereskedelem, az alacsony állami felvásárlási árak miatt ugyanis máshogy szinte lehetetlen volt komolyabb készpénz bevételhez jutni, miközben az állam az adók egy részét készpénzben követelte, a termeivények nagy részét elvonta. „ Kiegészítésként kupeckedtem az ötvenes években. Bejártunk lovaskocsival Szegedre piacra. Ami volt árunk, tojás, köles, csirke, szőlő, mák. Ott árultunk pénzt. Majsán egy lúdért adtam 20 forintot. Megvettem egy kocsiderék ludat, húsz forintért darabját. Másnap bevittem Szegedre, a féderes kocsi tele volt. Minden lúdon megjött 10 forint. A 20 lúdon megjött 200forint. Ezt szabad volt, a lúdnak nem volt keletje. A hagyma az más volt, az zárolva volt. Egy hónap alatt kerestem annyit, hogy vettem egy férfibiciklit. Ez ilyen mellékes volt, sutyizás. Szegedre, Majsára, Tázlárra, Vadkertre, Halasra mászkáltam. 50-60 kiló hagymát elvittem biciklin. Hajnalba elmentem, délre itthon voltam. Egy napi napszámom mindig megvolt. "(V. Ö.) Voltak azért a rendszernek kiskapui, ilyenre adott lehetőséget a gyümölcstermesztés és értékesítés melynek hagyományai a két világháború közti időszakra nyúltak vissza. Sok paraszti gazdaságban volt néhány száz négyszögölön szőlő, közte gyümölcsfákkal. „Gyümölcsös a szőlő között volt, nyári és téli alma ezt el lehetett adni." (T. J-né) A kisteleki tanács pénzügyi csoportja 1953 nyarán azt sérelmezte, hogy a Földművesszövetkezet 177