Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)

Kerekes Ibolya: Török hatások a tápai gyékényszövésben?

A gyékénytermékek alkalmazása a mindennapi élet természetes elemévé vált. Jól szemlélteti ezt Petrovics Lászlónak az 1879-es szegedi nagyárvízről készült festménye, mely a vasútállomás töltésére menekült alsóvárosiak egy csoportját ábrázolja. A kép bal oldalán láthatóak a megmentett ingóságok fölé terített gyékényponyvák. A kereskedőknek és az 1905-ben létrehozott Háziipari Szövetkezetnek köszönhetően a 19-20. század fordulóján országszerte ismertek voltak a Tápén szövött szatyrok, pakológyékények, kocsitakarók, ponyvák. Földre terítve megpihentek rajta az emberek, kocsira téve enyhelyet adott, védett a nap, a szél vagy épp az eső ellen, sátrat rögtönözve belőle alvóhelyül szolgált. A gazdasági udvarokban terményeket öntöttek rá, pásztorok szárították rajta a megfőzött húst, a kertészek melegágyat fedtek vele. A piaci árusok erre tették ki árujukat, és ebből terítettek maguk fölé sátrat, védve magukat s portékájukat az időjárás viszontagságaitól. Házon belül főleg szigetelésre használták - földre, padra, ágyba terítve, falra, ajtó, ablak elé függesztve. A jellegzetes, különböző méretű tápai szatyrok pedig különféle terhek hordására voltak alkalmasak. A 20. század közepéig szinte mindenki tudott gyékényt szőni a faluban. Az itt élőknek gyermekkoruktól kezdve természetes feladat volt a szövés munkálataiban való részvétel. A földön szövés mellett az 1930-40-es évektől egy technikai újítást felhasználva egyre többen a kényelmesebb munkálkodást biztosító, és kisebb helyet elfoglaló rámán/szüvőszéken szőttek. Az 1950-ben újonnan létrehozott háziipari szövetkezet idején terjedt el ennek az eszköznek az alkalmazása.

4

9 A műanyagok előretörésével azonban jelentősen megcsappant a kereslet a tápai gyékényponyvák, szőnyegek, szatyrok iránt. A szövetkezet vezetősége igyekezett az új kor új igényeit kiszolgáló termékeket kifejleszteni és értékesíteni. A hagyományos gyékénytárgyakat lassan kiszorították a gyékénnyel, sással és rozsszalmával bekötött szék-üléslapok, strandtáskák, vázák, gyékénybekötéssel kombinált kisbútorok, lakberendezési tárgyak. Az 1970-es évektől egyre kevesebb embernek tudott megélhetést vagy keresetkiegészítést biztosítani a gyékény, ezért egyre kevesebb és kevesebb családban foglalkoztak vele. A vezetőség a túlélés érdekében új, a régi tápai kézműves hagyományoktól idegen (asztalos, kárpitos, vasipari) részlegeket hozott létre. Ám ez a próbálkozás sem járt hosszú távú sikerrel. Hosszas halódás után, 2000-ben megszűnt a szövetkezet. Annak ellenére, hogy a gyékénytárgyak mára kikoptak a mindennapi életből, és kuriózummá váltak, néhány tápai asszony máig őrzi a helyi hagyományt. A háziipari szövetkezet megszűnésének évében alapították meg az egyesületi formában működő Gyékényes Műhelyt. A hagyományos tudásra építve, új funkciójú tárgyak létrehozásával igyekeznek életben tartani a gyékényfeldolgozást. Szövik a szatyrot, kanalast, falvédőt, szőnyeget, de újításokkal is próbálkoznak. A maguk motívumkincsébe más vidékek fonástechnikáit átemelve igyekeznek megújítani és továbbadni a hagyományokat. Megélhetésüket ugyan nem ez biztosítja, de munkálkodásuknak köszönhetően a gyékényfeldolgozás, s ezen belül is a gyékényszövés évezredeket átívelő ismerete bár jelentősen visszaszorulva és átalakulva - máig jelen van a faluban. Most pedig lépjünk egy nagyot térben és időben! 4

9 A tárgy leírásáról és használatáról bővebben: Ilia Mihály - Juhász Antal 1960. 162. 16