Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)

Nagy Netta: Paraszti magatartásformák, túlélési módszerek a homokhátsági falvakban a beszolgáltatás éveiben, 1945-1956 között

termelői és háztartási szükséglet, és a vetőmag sem maradt meg.

5 Az 1952-es év természeti csapásai, a késő tavaszi fagy, majd a nyári aszály és a kommunista hatalom parasztságot kizsigerelő politikája a parasztságot tűrőképessége határához juttatta. „A magyar paraszt becsülethez szokott nép volt, de a Rákosi világ kifordította ezt a józan erkölcsi érzékét, mert ha nagyon erkölcsös akart lenni, bizony beledöglött még a család is. Sokszor mondta apám, hogy a nagyapa nagyon félt, mivel sokszor kilakoltatták és mindig azt mondta, hogy ezt se szabad, meg azt se szabad. Na egyszer apám azt mondta neki: „Na édösapám elég vót! Én itt dolgozok januártól decemberig, odajuttunk hogy először az atyának, aztán fiúnak.... Akkor kezdték el dugdosni a dolgokat a szalmába, meg lopni a saját magukét. Ez volt ám a valami amikor a sajátját kellett lopni, hiába nem akarta, nem tudott becsületes maradni. "(Cz. F.-né)

6 A rejtés az ember ősi ösztöne, melynek tudománya egyesek szerint apáról fiúra szállt, mások szerint az első világháború alatti rekvirálások kényszerítették a parasztságot a dugdosásra.

7 A második világháború történései, a front átvonulása, az oroszok rekvirálásai kellőképpen felélesztettek ezt az ősi ösztönt, a rákövetkező évek beszolgáltatási rendszere pedig gondoskodott róla, hogy a paraszti tudás ezen része nehogy feledésbe merüljön. Az oroszok elől rejteni kellett mindent, ami kézzelfogható volt, élelmet, terményt, jószágot, ingóságokat. A Rákosi-rendszer is igényt tartott a paraszti háztartás minden kellékére. Aki termény és állatbeadását teljesíteni nem tudta, annak hátralékát forintosították és adók módjára behajtották, ingóságain vagy ingatlanán. Azt, hogy a parasztság mégis át tudta vészelni a válságos éveket, életösztönének és kényszer szülte leleményességének köszönhette. A háborús időszakot követő paraszti rejtési gyakorlatot megnehezítette, hogy a parasztember a hatalom ellenőrzésének folyamatosan ki volt téve, ráadásul a tervutasításos gazdálkodással, a termeltetési kényszerrel együtt a mezőgazdasági munkák elvégzésének időpontját is központilag határozták meg. Ez sokszor ellentmondott a józanésznek, az időjárási körülményekhez igazodó paraszti gyakorlatnak.

8 Minden ésszerű paraszti megnyilvánulás mögött rendszerellenes cselekményt láttak. 1951 májusában a Szegedi Járási Tanács utasítást adott ki a községi tanácsoknak, amelyben felszólította őket, hogy minden eszközzel 5 ErdmannGy. 1992. 114. 6 A „loptuk a magunkét" visszaköszönő motívuma a visszaemlékezéseknek. A „lopás" itt átvitt értelemben szerepel, valójában a javak, bevételek állam előli eltitkolásáról van szó. A jelenség olyan méreteket öltött az adott időszakban, hogy a lopás paraszti erkölcs szerinti relatív megítélése sem tudta feloldani az egyénben a konfliktust maradéktalanul. Ugyanakkor a hatalom is azt sulykolta, hogy a rejtegetés, feketézés lopásnak minősül, mely szerint az elkövető a „dolgozó nép államától" lop. A helyi kommunista hatalom a diktatórikus írott törvény adta szankciók mellett, más módszereket is alkalmazott a falu pszichikai megtörésére. Amikor az 1950-es években egy özvegyasszonyt feketevágáson kaptak, a helyi közösség előtti megszégyenítés módszerét alkalmazták: az özvegyasszony tizenéves leányának hátára kötötték a feketén vágott birkák bőrét, és kényszerítették a lányt, hogy vonuljon végig az utcán azt mondogatva hangosan: „így jár aki lop!" (V. Ö-né Cs.M.). A „lopás bün" alapelv paraszti megítélésével kapcsolatban lásd: Szilágyi M. 2000. 746-750. 7 Nagy Gy. 1983. 185. 8 Nagy J. 2001. 1085-1099. 157