Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)
Szűcs Judit: Akinek nem volt szilvafája, az vitt a szomszédból suhát, avagy a szilva Csongrádon
Előfordult, hogy a lekvárba ízesítőként édes almát főztek, vagy a kész lekvárba fahéjat kevertek. Erre csak l-l családnál találtam példát. Az édes alma valószínűleg a kevésbé érett, nagyobb mennyiségben szedett, vásárolt, nem egyformán érett szilva savanykás ízét volt hívatva ellensúlyozni. A zománcos tálakat az utóbbi évtizedekben kezdték a műanyag tálak felváltani. A lekvárt a legtöbb helyen az 1960-as évekig katlanon, rézüstben főzték, majd az 1960-as évektől napjainkig zománcos üstben és hordozható üstházban főzik. (Ettől az időtől kezdve az ifjú pár nászajándékba ilyet kapott.) A rézüstből a kész lekvárt azonnal ki kellett szedni, a zománcos üstben maradhatott egy ideig. A húsdarálók terjedésével a kifosztott szilvát már nem csumiszolták, hanem ledarálták. (A darált szilva gyorsabban megfő.) A kész lekvárt paraszti háztartásokban, de még városi iparos családban is az 1950-es évekig 4-5 literes szilkébe, belül mázas, kívül mázatlan cserépedénybe, helyenként 1-2 literes tejesköcsögbe is rakták, helyenként a kenyérsütés után a még meleg kemencébe tették kidunsztolni. Akik eladásra főzték, azok házilag 20 literes ládát készítettek, esetleg a ládát zsírpapírral kibélelték, és belerakták a keményre főzött, dunsztolt lekvárt. (Az így készült lekvárt késsel lehetett kivágni a tároló edényből.) Előfordult, hogy a család számára főzött, szilkébe kiszedett lekvár bebőrödzött tetejére - további konzerválási módként - disznózsírt kentek, fedetlenül hagyták, illetve hólyagpapírt kötöttek rá. A lekváros szilkéket, köcsögöket kamrába vagy padlásra, szellős, hűvös helyre tették. Az 1960-as évekig a szilkébe, köcsögbe vagy faládába adagolt lekvárt a piacra, a helyi és közeli települések boltjába vitték, vagy a vidéket járó, házaló felvásárlóknak adták el. 6 6 Adatközlőim közül senki sem tudta megmondani, hogy adott időszakban mennyit kaptak a lekvár kilójáért. 6 7 Napjainkban családi felhasználásra befőttes üvegbe, zománcos vagy műanyag edénybe, nylon zacskóba teszik, ezekben szállítják, gyakran ugyanígy tárolják hűtőben, fagyasztóban. A nagyobb mennyiségben rövid idő alatt leérő gyümölcs szedéséhez, főzéséhez a család, a rokonság és a szomszédság segítsége kellett. A család asszonyai többségében nőrokonaikat, a szülők és nagyszülők, tehát két generáció aktív tagjait hívták, akik lakhattak a szomszéd tanyában és a 24 kilométerre lévő városban is. Meghatározó volt, hogy értették egymást munka közben, ahogy mondták: „egymás keze alá tudtak dolgozni". Az önellátó gazdaság, háztartás más munkáiban, például disznóölésen is hasonlóképpen jöttek össze, bár ez utóbbiban a férfiaknak nagyobb szerep jutott. 6 8 A fövő vagy kifőtt lekvár közös fogyasztása előfordult. A segítő, érdeklődő szomszédoknak és a gyerekeknek a főzés közben a híg, meleg szilvalével, ciberével tányérból kanállal, hozzá kenyérrel, illetve főzés után lekváros kenyérrel kínálása zott szilva lábasban főzése a tartósítási módok között szerepel. Ugyanakkor a hagyományos lekváros tészták receptjeit megtaláljuk a kötetben. 6 6 Viga Gyula 1990. 107-108. Adata alapján a cserépedényben és faládákban árulás korábban az északi tájakon is szokásban volt. 6 7 Simon András 2005. 257-259. 1904-1906-ból és 1931-1934-ből polgármesteri jelentések alapján közöl adatokat a szilva, aszalt szilva és szilvalekvár piaci áráról. 6 8 Szabó László 1979. 713. Csongrádon nem nevezték kalákának, de a társas munkák voltak, és napjainkban is hívják, visszahívják egymást a család számára fontos, sürgős munkák elvégzésére. 144
