Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)
Szűcs Judit: Akinek nem volt szilvafája, az vitt a szomszédból suhát, avagy a szilva Csongrádon
10 éves fiaival kezdte ültetni. A fokozatosan telepített, végül 120 fából álló szilvás az összesen 4-5 holdnyi gazdaság egyharmadát foglalta el. A többi - négy dűlőben vásárolt, diribdarab - földeken gabonát és kukoricát termeltek. Az állatállományt 1-2 tehén, 3 ló, disznó, baromfi jelentette. Felesége szőlőbeli lányként felnőve beletanult, beleszokott a gyümölccsel foglalkozásba, piacon árulásba. A leszedett szilvát mázsánként árulták, egy mázsa szilvát egy mázsa búzáért adtak. A termésből lekvárt és pálinkát is főztek. A felnövekvő 9 gyermek részt vett a gazdaság munkájában, ennek részeként a szilva feldolgozásában. Az 1940-es évek végétől a szülőkkel gazdálkodó két testvér, Erzsébet és Péter irányította a munkákat. A család nőtagjai, a már férjezett lányok és a menyek a főzés előtti napon összejöttek, kimagozták a leszedett szilvát, majd másnap reggel kezdték főzni a lekvárt. Szilvaérés idején minden héten néhány napra összejöttek, hogy folyamatosan főzzék az érett gyümölcsöt. A munka a termés nagyságától függően egy, de akár két hónapig is eltarthatott. A férjek és a gyermekek ettől a munkától távol, otthonaikban maradtak. A segítő családtagok saját fogyasztásra kaptak lekvárt. Ebben a tanyában két katlant is építettek. A két katlanon egyszerre két üstben is főtt lekvár, a kavarást felváltva 4-5 asszony végezte. A kifőtt lekvárt erre a célra készült, csapolt faládákba tették. A ládákat a nagyapa vastag puhafa deszkákból barkácsolta. Egy-egy ládába 25-30 liter lekvár fért. A piacon ebből szedték, mérték a vevők edényébe. A folyamatos, jelentős bevételt a lekvár árusítása jelentette. A nagymama, majd a szülőkkel maradt nagynéni, Erzsébet járt a piacra az egy tehén hasznával és a szilvalekvárral. Az utóbbit egész télen hordta. A Kiskunfélegyháza és Szentes közötti szárnyvonalon 1906-ban indult meg a vasúti közlekedés. A Pusztai családból a feleség, majd legidősebb lánya a Tisza hídfőjénél szállt a szentesi vonatra. (Ez a megállóhely a tanyától egy-másfél kilométerre volt.) Erzsébet később kerékpárral járt a szomszéd városba. (Szentes 1952-ig megyeszékhely volt, Csongrádénál nagyobb népességével, polgárosult lakosaival a csongrádi árukra, így a lekvárra is jó vevőknek számítottak.) A szilvás a telepítés kezdetétől - feltehetően a fák folyamatos megújítása mellett - 50 évig, 1910-től 1960-ig, a földek termelőszövetkezeti tulajdonba vételéig terjedő időben, kezdetben a 9 gyermekes családnak, majd az idősödő szülőknek és két idősebb gyermeküknek hozott hasznot. 1960 után a szilvafákat kivágták, gyökerüket kiszántották, helyén mezőgazdasági lőtér lett. Adatközlőm jelenleg az apósa Tiszához közeli, mentett oldali tanyájához tartozó kis földet műveli, az ott termő szilvafákat gondozza, termését leszedi, a Rákóczi utcai háznál főznek belőle üstben lekvárt a háromgenerációs család számára. Gólya Imre, Takács József nevelőapja az első világháború után hazatérve úgy döntött, hogy a család tulajdonában lévő, Szentes több határrészén fekvő kis földek közül a mentetlen oldalon, Kis-Tisza sziget legmagasabb dombján fekvő tanyában telepedik le, és családjával együtt egész évben kintiakóként él. Itt 7 résznyi (egy rész 395 négyszögölnyi), közel 2 és fél kisholdon szőlőt, gyümölcsöst és veteményföldet művelt. A gyümölcsösben 100 szilvafája termett. 5 3 Ez közönséges kék szilva volt, telepítésükkor a megnövekedett gyökérsarjakat hagyták meg és/vagy ültették át, hi5 3 Szűcs Judit 2006. 138
