A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

пак az árát, ami nemigen volt kielégítő. Keveset fizettek a halásznak a halért, meg a bemérésnél nehéz mázsakörtét használtak, tehát nem volt csoda, hogy sokan elszöktek a fogott hallal együtt. Ettől a gazda nem sántult meg, neki volt a nagy haszon. (11) Én mint gyerek, nagyon szerettem picézni, édesapám megtanított rá. De az idő haladt, a jó édesapám 1891. július 12-én elhunyt. Ekkor maradtam félárván, édesanyámmal meg a fiatalabb bátyámmal. Ekkor már volt kocsi, ló is, meg a kis halászati szerszám is megvolt. Én bizony sokszor elmentem picézni, amiért sokszor kikaptam odahaza. Meg volt olyan idő is, hogy a városcseléd, ha meg bírt fogni, bizony rávert a fenekemre, úgyhogy azért jajgattam. Sokszor kicsúfoltuk őket. Az öreg Kádár volt a gáton végig az őr. Abban az időben védték a Tiszát, mert a Tisza vizét élvezték a falvak és városok lakosai, még a távolabbi lakosok is eljöttek a Tiszára vízért. A tanyavilágban, ahol nem volt jó iható víz, azok elmentek a Tiszára ivóvízért. Kocsival hordóban vitték a vizet, meg lóháton csobolyóban vitték az ivó meg afőzővizet. Az első halászatot a hegyeskecével kezdtem 1891 őszén. Édesanyám meg a bátyám átmentek a Mentett-rétbe, én meg kimentem a gátra. Az öreg Bori Imre bácsi viszi a hegyeskecét. Mondom neki: - Imre bácsi, én is szeretnék elmenni kecézni. Azt mondta: - Gyere fiam, majd elballagunk együtt. Elmentem haza, az eresz alatt (12) volt a kece felakasztva, levettem onnan, meg az evezőket, sziklant, meg egy darab kenyeret vágtam, és már mentem is. Imre bácsi megvárt. Ahogy felmegyek a gátra, akkor odaért az öreg Kádár, én megláttam, megijedtem, hogy kikapok, de nem szólt semmit. Én lementem a csónyikba, lepakoltam mindent magamról. Elég nehéz volt levinni. Mondta Imre bácsi: - Nehéz volt, ugye ? Mondtam, hogy egy kicsit nehéz volt. Nem volt semmi baj, csak hogy mehessek én is kecézni az öreg Imre bácsival. Jó volt vele kecézni, tanított, hogyan csináljam, meg régebbi időkről sokat beszélt: hogy fogták a halat, mikor milyen vízállás volt, milyen időszakban milyen halászszerszámmal kellett halászni. Az akkori időkben ahová a vízfolyás odafolyt nagyon, ott szaggatta a partot, nem kímélve a fákat sem. Az ilyen beszakadozott fák nagy mentségére voltak a halaknak. Nyári időszakban a halak éjjel aláhúzódtak, innen lestek a harapnivalót. Az ilyen bedőlt fák alatt sok halat meg lehetett fogni bokorszákkal vagy úgynevezett döbögetővel. Elmagyarázta, hogy milyen a bokorszák, azután milyen a viliik, másképpen is hittak, ördögtenyere, milyen a milling, mikor kell használni. Beszélgetés közben felértünk a Körösön a határig, de itt már öten lettünk, megálltunk. Azt mondták az öregebbek: Halljátok-e, együk meg a kenyér szárazát, oszt' majd úgy halászunk. (13) Evés után hozzáfogtunk kecézni, én is úgy ahogy bírtam odasorakoztam, húztuk a kecét le a Körös-torokig. Mindenki fogott halat, ki többet, ki kevesebbet, én is fogtam, na nem a legtöbbet, se nem a legkevesebbet. Még akkor a Kesejásás nem volt, még akkor körülfolyta a víz. Akkori időben a magyartési víz a szentesi, úgynevezett Szálai halász csapaté volt, ők bérelték a tési folyó körösi halászati jogot, ők is halásztak. Nagy hatalmú emberek voltak, el akarták venni tőlünk a kecéket. Azt mondták: odaadják vissza a kecéket, ha fizetünk 2-2 forintot. Erre azt mondták az öregebbek: van nekünk halászgazdánk, akinek fizetünk évente 6 forintot, minekünk megvan az engedély a halászatra, meg a jegy is megvan. Ekkor lecsendesültek, egyik oldal a tési, a másik a csongrádi oldal volt, nem volt nekik tovább semmi beszélnivaló sem. Hazajöttünk. 80