A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Mód László: „... utazásainknak alkalmatlanságait tűréssel viselhessük...” Szentes város külkapcsolatai a passzuslevelek tükrében (1827–1830)

szakadt családtagok meglátogatására, esetleg a szülőhely felkeresésére is. Elmondható, hogy a forrásokban több mint 30 település fordul elő ennek kapcsán, ami kiterjedt kapcsolatrendszerre utal. A jegyzőkönyvekben elszórva ugyan, de találhatunk néhány olyan bejegyzést, amelyek a szentesi katolikusok vallásos szokásairól, nevezetesen a búcsújárásról tájékoztatnak. 1827. július 17-e és 1830. augusztus 5-e között 6-6 alkalommal fordul elő a Kiskunfélegyháza közelében fekvő szentkúti, 29 illetve a máriaradnai kegyhely,

30 amelyek tehát a vizsgált időszakban a város katolikus vallású családjai körében már ismertek lehettek. Az ájtatosság, valamint búcsú céljából passzusért folyamodók között szép számmal fordulnak elő olyan személyek, akik egyébként lókereskedelemből éltek. Igen közkedveltnek számított körükben a szentkúti kegyhely, amelyet 1828. május végén Markóts Farkas és Markóts János családjával együtt keresett fel. Egy esztendővel később már csak saját maguk jártak a búcsújáró helyen. Máriaradnára az 1820-as évek végén áprilisban illetve májusban, valamint szeptemberben látogattak el a szentesi katolikusok. Az útlevélért folyamodók között két koldus is szerepel, nevezetesen Kollát Ferenc és Dechmajer János, akiknek hivatalos okmánnyal kellett igazolniuk tevékenységüket. A koldusok nemcsak a búcsúk alkalmával folyamodtak passzusért. Három esetben találkozhatunk olyan bejegyzésekkel, amelyek pontosan meg nem határozott úti célra vonatkoznak, kétszer viszont Nyitra és Pozsony vármegye szerepel. Gyógyíttatás céljából összesen két alkalommal folyamodtak passzusért a szentesi lakosok, amelyek közül az egyik szegedi utazásra vonatkozott. Talán ide sorolható a budai fürdő felkeresése ürügyén kért úti okmány is. Egyetlen alkalommal találkozhatunk vásárra igyekvő zenészbandával, amelyik Szarvasra kapott passzuslevelet 1829. október 15-én. A jegyzőkönyvekben szereplő vezetéknevek alapján nem dönthető el, hogy a szóban forgó személyek cigány zenészek voltak-e. Az 1820-as évek végén az utazás szempontjából a szentesi társadalom egyik legmobilabb, legmozgékonyabb rétegét alkották azok a többnyire állatkereskedelemből, azon belül is lókupeckedésből élő cigányok, akik ügyleteik lebonyolítása kapcsán A legenda szerint 1791-ben egy pásztor ismeretlen forrásra bukkant, melynek vizében Szűz Mária alakját pillantotta meg. Az 1700-as évek végén egy béna koldus gyógyult meg, a földbe szúrt és később nagy fákká terebélyesedő mankóit szilánkokként hordták szét. A meginduló, népes búcsújárások hatására a kiskunfélegyházi tanács a helyszínen egy kőkeresztet emeltetett, ám a váci püspöki hatóság 1793-ban betiltotta a zarándoklatokat. A búcsúk a 19. század második felében lendültek fel. Bálint Sándor 1980. 399-401., Barna Gábor 1990. 127-129. 30 Lippán a ferencesek a 14. században telepedtek meg, majd a 16. század folyamán a török hódítók elől a Maros túlpartjára, Radnára költöztek. A Kármelhegyi Boldogasszony képének megmenekülése tekinthető a kegyhely alapító csodájának. A hagyomány szerint a papírra nyomott kegyképet a templom egyéb tárgyaival együtt a törökök tűzre vetették, a lángokból pedig egyedül a kép került ki sértetlenül. A zarándokhely népszerűsége az 1708-as pestisjárványt követően nőtt meg, amikor egy aradi asszony álmában azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy a pusztító ragály csak akkor szűnik meg, ha körmenettel mennek Radnára. Ezt követően Máriaradna az Alföld és a Bánság magyar, német, bunyevác, bolgár, román és szlovák lakosságának legfontosabb búcsújáróhelyévé vált. Bálint Sándor 1980. 383-399., Barna Gábor 2002. 1618. 62