A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Mód László: „... utazásainknak alkalmatlanságait tűréssel viselhessük...” Szentes város külkapcsolatai a passzuslevelek tükrében (1827–1830)

dó." Úti okmányokat általában a helyi törvényhatóságok állítottak ki a személyükkel szabadon rendelkezőknek, országos szerv ezt a közlekedési nehézségek, valamint a kérelmező személyére vonatkozó információk hiánya miatt nem tehette meg. Egységes, törvényes szabályozás csak a 20. század elején született, addig különböző utasítások, rendeletek alapján intézték az útlevélügyeket. Egy 1814. február 22-én kiadott rendelkezés szerint a „császári királyi örökös tartományokba" a megyei alispán, annak távollétében pedig a főjegyző állíthatott ki útlevelet, külföldre szóló kérelmek esetén pedig (az 1820. június 6-i intézvény szerint) az alispán vagy a főjegyző által kibocsátott okmányt bemutatva a Helytartótanácshoz vagy a Kancelláriához kellett fordulni. A nemesek és a városi polgárok számára a passzus annak igazolására szolgált, hogy a réveken, vámokon díjat, taksát nem kötelesek fizetni. Az útlevél nélküli járás-kelés önmagában nem számított főbenjáró bűnnek, amennyiben az illető ellen nem merült fel egyéb gyanú. Békeidőben, járványmentes években előfordulhatott, hogy büntetés nélkül továbbengedték, esetleg megyéről-megyére vagy településrőltelepülésre kísérve hazaküldték lakóhelyükre a csavargó személyeket. A megfelelő úti okmányok nélkül közlekedőket azonban gyakran botütésre, ostorcsapásra vagy pedig közmunkára ítélték, de olyan is eset is előfordult, amikor a vármegyék katonaállítási kötelezettségüket tudták le a csavargó ifjak besoroztatásával. A passzusok használatának akadt egy nehezen áthidalható korlátja, mégpedig az, hogy sokan, többek között a strázsák, falusi őrök, bakterok nem igazán tudták elolvasni azt. Jól tükrözi ezt a problémát a székelyföldi Illyefalván kibocsátott kapitányi rendelet, amely 1772-ben született: , Azért a falusi strázsákat jól meg kell tanítani, hogy az embereket, az kik jönnek, megállítsák és megkérdgyék, honnan jönnek és hova mennek, és mi dolgok vagyon, és ha passusuk nincsen, meg kell állítani és a tiszthez vagy az bíróhoz kell vezetni, azokat is, az kiknek passusok vagyon és kételkednek, hogy nem igaz passus, azért választatni fognak emberek, az kik megolvassák a passust." A passzuslevelek forrásértékének vizsgálata kapcsán feltétlenül meg kell emlékeznünk a hamis úti okmányokról is, amelyek készítésével egyesek hivatásszerűen foglalkozhattak. Zala vármegye 1785-ben Végh Mihály 46 éves arácsi lakost nem valódi útlevél készítésének a vádjával tartóztatta le, tette miatt 12 ostorcsapásra ítélték, majd szabadon engedték. 8 A hamis útlevelek könnyebb felismerését segíthette elő Beliczay Pál szolgabíró rendelete, amely Mindszent feudális iratanyagában maradt fenn: „Ugyan a Puszták Arendátorainak tudtára adattasson, hogy nyomtatott Passusok most leg Közelebb el érkeznek, melyekből egy a meg ösmerés végett, ugy nem kűlőmbben a Prothoculumnak formája is mely ben ők mindeneket be Írandók lesznek ki fog adattatni." Ezen kívül szigorúan megszabta, hogy nyomtatott passzus nélkül „senkinek sem lészen szabad járni", illetve a pusztabérlőknek megfelelő okmány hiányában senkit sem lehet alkalmazniuk.

9 Az utazni kívánó személyek a „passualis levél" kiváltásáért meghatározott pénzösszeg fizetésével tartoztak. Makón az 1806 februárjában készített díjszabás 7 8 Pók Attila 1983. 20., Dienes Istvánné 1987. 177-234. 9 CsML SzF V. 1005. a/6. Mindszent község iratai. Beliczay Pál rendelete 1795. 53