A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Szűcs Judit: „Csongrád népélete” című állandó kiállítás forgatókönyve

yyA Nagyrét vízinek afelé hal vót " Csongrád a Tisza jobb partján, a folyónak keletre vetett kanyaróban, a Körös torkolata fölött fekszik. Szabályozás előtt a több ágra szakadt Tisza (a Nagy- és a Kis-Tisza) és a Körös vizeiben sok hal élt, sok halászt ellátott munkával. A csongrádi halászok a Tiszán Alpárig és Szentesig jártak. A Körösön is felmentek, a közeli Kurcát is halászták. A halászok ősei Szegedről jöttek. Többgenerációs halászcsaládok voltak a Benke-Tatárok, a Pozsárok, Mészárosok, Szárazok és a Török nevűek. De kerültek ki halászok a Dinnyés és Ürmös családból is. Télen a jégen a bakancsra, csizmára kötött jégpatkóval jártak, léket vágtak és véghoroggal halásztak. Jégzajláskor „guszakecével" és hegyes kecével húzták meg a folyóvizek fenekét. Árterületen a víz levonulásakor a marázsa hálót feszítették ki. A medrébe visszahúzódó vízre véghorgokat tettek. „Szirtra", szakadó partra csapóhorgot raktak ki. Áradáskor az ár-, később a hullámtérbe, alacsony vízállásnál a folyóvíz partjára varsákat állítottak. A dobó- vagy „pöndöl" hálót csónakból terítették. (Ezt inkább hajósok használták.) A sekély vízben a tapogatót, mélyebb vízben a csónakbóla nyeles, „reginás" tapogatót, íváskor szigonyt használtak. A halászati szerszámok kicsinyített változatait Maszlag János készítette. Ezek között vannak még a szabályozás előtti halbőség idején használható kisszerszámok, például a víz felszínén úszkáló halak fogására az ördögtenyere vagy „viliing", az ollóháló és az emeli háló. A fűzfavesszőből vagy nádból font „lészával" folytatott rekesztő halászatot ezen a vizekben gazdag tájon bizonyára ismerték, de már nem emlékeznek rá. A nagyhálót a folyóvíz egy-egy szakaszának bérlője adta. Ezt a szerszámot őszi lehalászáskor használták. Az így kifogott nemesebb halakat, harcsát, pontyot és süllőt nagy bárkán szállították Szegedre. A szerszámokat, gyakran a ladikot is maguk készítették. A kenderfonalat maguk fonták, és a fonálból kötötték a hálót. A fa rudakat, kereteket, kávákat, szapolyt (vízmerítő edényt) kifaragták. Eszközeiket és jármüvüket kátránnyal konzerválták. A „csónyik" egy fatörzsből, tölgyfából vagy fűzfából faragott jármű. Az 1920-as, 1930-as években Gulu Gábor, Samu Jakab és Csonki Jani (Maszlag János) még használták. Ezt a deszkákból öszszeállított ladik váltotta fel. A halat különböző nagyságú, zárható, a parton kikötött bárkában tárolták, esetleg szállították. A kifogott halat a halászfeleségek és a kofák zsákban, kasban vagy garabolyban, esetleg kocsin vitték a helyi és a közeli városok piacaira. A vízszabályozás után, majd az ipari szennyezés következményeként egyre kevesebb halat adott, ad a vizeknek csongrádi szakasza is. Napjainkra már csak néhány halász őrzi a mesterség ismeretét, titkait és szerszámait. Bal oldalt fölülről lefelé: 1. kép aláírása: Az 1953-ban kifogott harcsa súlya 75 kilogramm (Kötőben Keller halász). (Fekete-fehér amatőr felvétel.) 250