A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Grynaeus Tamás: Vésztői gyermekjátékok (1953–1961)

„A kannapuska nem szokott lőni, csak csattanni." Téglaalakú, 3-4 ujjnyi vastag sárdarabból készül. Rövidebb oldalába két kis gallyat dug, ez tartja a sárból készült „fület". Mindkét keze ujjaival fokozatosan felhúzza a kanna nyakát, kiképezi üregét (11a, 1. kép, kislány). Hosszabbik oldalára mutatóujjával lyukat fúr: „itt folyik ki a víz; ott meg be a szél, és pukkan", majd külön elkészíti a tetejét (1 lb kép), evvel lefedi és széleit lenyomkodja. Az üvegpuska nyakát külön készíti el, vékony gallyal fúrja ki, majd az üveg kifúrt testéhez ragasztja. Ekkor az egészet ellapítva, hüvelykujjával egy kisebb lyukat fúr az üveg nyakára és egy nagyobbat az üveg testére (12a-b kép). „Sárbúi kiskutyát, gyereket, embert (13. kép) formáltunk - hát tán azt mondják, mink is abból vagyunk" (Ö. Gy.). Készítenek még asztalt, rá csuprot, létrát támasztanak (14. kép) hozzá, hogy fel tudjon menni az ember. Ha rosszul sikerül; ,,e' nem jó, gezsmenc vót, csinálok másikat" mondja. Az ember botja is sárból készül! (13. kép). Kis lapos korongot hüvelykujjával középen kilyukaszt, szeme elé tartja: ez a szemüveg (15. kép). Kaszát is készít s vastagabb végét megfogva kaszáló mozdulatokat végez vele (16. kép). Ezek a játékok rövid életűek: a sár hamar kiszárad, széjjelesik: „ó, szétromlott... " A csőn'csikó (becézve: „csoncsi") és a hozzá tartozó kis szekér már csak gyerekek játéka, 4-10 éves korukban, néha még később is. A csontcsikó a ló körömperc-csontja: „lónál körömnél az első, az a csőn'csikó" (Ö. Gy.), „a gyerekek veszik a dögtérrűl", egymásnak 1 forintéit (1961) adják tovább. Meghagyják nyersen, vagy pirosra, kékre, feketére befestik. A csont plantaris oldalába négy vagy öt szöget vernek, ez a patkó, illetve apöcse vagy töke (18. kép), majd neme szerint elnevezik: „ez a Csipke, ennek töke van, a másik meg Manci". A lószerszám (szügyellő, zabla, hasló, kötőfík, istráng) különböző vastagságú madzagból készül, a hám néha bőrből (mikor milyenhez jutnak hozzá). Mikor mindez készen van, egyedül (21-22., 24. kép) vagy párban (20., 23., 25. kép) befogják a szekérbe, ezt megrakják, a madzagjuknál fogva húzzák, jobb kézbe fogott ostorukkal (24. kép) csapkodják, hangos szóval biztatják, szidják lovaikat, káromkodnak velük, mint a felnőttektől látják, hallják. De egyébként inkább becézik, ajnározzák cson'csikóikat. Hogy mennyire szeretik és szinte elevenszámba veszik őket, arra igen jellemző, amit a 7 éves Sánta Imre szomorúan mesélt nekem: „múltkoriban az egyik csoncsim eltört, - eltemettem a cseresznyefa alá". Az előzőekben két olyan játékot ismertettem, melynek anyaga, mintái a gyermekek környezetében adva vannak, s amiket maguk készítenek el. Feltehető tehát, hogy ezek alakja, készítésmódja és „mesterszavai" a legarchaikusabbak. Éppen ezért alkalmasak arra is, hogy összehasonlítsuk rokon-, és primitív népek gyermekeinek játékaival. Sőt, talán segítséget nyújtanak a hitvilág (miért támasztanak létrát az asztalhoz, miért nem széket készítenek melléje; miért csuprot és nem tányért készítenek?!), a primitív fazekas mesterség technikájának és a lófestés szokásának jobb megértéséhez is. Adatközlők: Kaszai Béla 4 éves, Lévai Mariska 10 éves, Lévai Miska 7 éves, Ökrös Gyula 86 éves, Sánta Imre 7 éves, Nagy Imréné Varga Zsófia 68 éves. 210