A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Ifj. Lele József: Megállítottam az időt

rényke, amelynek tetején vajköpülő és tejesköcsögök (fazekak) vannak. A falon tálak, tök- és káposztaszelő gyalu, kisebb tésztaszűrők függnek. Az udvarból belépve egy kis előszoba fogadja az ide érkezőt. Cserépedények és halzsírtartó faedény van egy kettévágott korsóállón, a falon gazdasági szerszámok és gyékényszövő bordák sorakoznak. Egy tablón idős tápaiak fényképei láthatók ajtóra szegezve. Az ajtón belül van az egyik, már említett raktár, a másik pedig, amelynek oldalai és teteje palalemezekből van, az udvaron áll. Amíg a bentiben házbelsőbe való tárgyakat, addig a kintiben zömmel gazdasági eszközöket és szerszámokat tartok. Látogatók a gyűjteményben A gyűjteményt Bálint Sándor szinte havonta megnézte és örült minden új szerzeménynek, kiváltképp a vallásos tárgyaknak és följegyzéseknek. Amikor szembetegségem miatt a szemészeti klinikára kerültem, át-átjött hozzám és sok olvasnivalóra hívta föl a figyelmemet, de arra is, hogy most ne erőltessem, pihenjek. Édesanyám kétkedőn, édesapám gyanakvón fogadta a régi tárgyak iránti elkötelezettségemet. Ám amikor Bálint Sándortól hallották, milyen megszállottsággal és alázattal végzem ezt a munkát, lassan fölengedett kétkedő gyanakvásuk. Legfőképpen 1971-ben, amikor Bálint Sándor társaságában Ortutay Gyula, a Magyar Néprajzi Táraság elnöke és felesége tekintette meg gyűjteményemet. Amikor a szemészeti klinikáról másfél hónapos kezelést követően hazatérhettem, már tudtam, hogy a szalámigyárban tovább nem dolgozhatok. Édesanyám ezt elmondta Bálint Sándornak, aki megígérte, hogy segít. Mielőbb beszélt Juhász Antal néprajzkutatóval, a szegedi múzeum munkatársával. Ez még 1969 nyarán történt, de mivel éppen igazgatóváltás készülődött (Bálint Alajos helyére 1970 májusában Trogmayer Ottó került) az én félműszakos foglalkoztatásomra csak 1970 június elsejétől kerülhetett sor. Addig - kerek egy esztendeig - fizetés nélküli segítsége lehettem Juhász Antalnak, akivel nem sokkal azt követően ismerkedtem meg, hogy édesanyám beszélt Bálint Sándorral. Nagy Bence Pál adatközlőmmel beszélgettünk az utcán, amikor egy rövidnadrágos, kerékpáros fiatalember köszönt ránk. Egy ideig hallgatózott és nézte a jegyzeteléseimet, majd megkérdezte, mi végre ez a gyűjtés? Nem emlékszem már a válaszra, csak arra, hogy Pali bácsi kérte, mutassam meg a fiatalembernek a „múzijomot". Bejöttünk és bent mutatkozott be, én is néki. Kiderült, hogy hallomásból már tudunk egymásról, és azonnal tegeződtünk - kezdeményezésére -, és örült a véletlenszerű találkozásnak. Másnapra behívott a múzeumba, ahol én másodikos elemista koromban éppen Bálint Sándorral jártam életemben először. Akkor beszéltük meg, hogy mikortól lehetséges a munkábaállás, voltaképpen akkorra telt le az egyéves „kötelezően táppénzes állományú" betegszabadságom is. Kaptam néprajzi könyveket, egy tárgyleltárkönyvet, és számomra igen meglepő felkérést. A Tápé kötet szerzői már javában gyűjtöttek Tápén, és a „Közlekedés, teherhordás"-ra nem volt szerző. Már aznap hozzáfogtam, és másnapra harminckét oldalon ceruzával megírtam, amit hamarosan be is vittem. Pár nap múlva, hogy elolvasta, kijött és azért ajánlotta közös szerzeménynek, mivel nékem semmi gyakorlatom nem volt még monografikus feldolgozásban. A dolgozatot én már csak a kötetben láttam ismét. 18