A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Kerekes Ibolya: Egy tápairéti tanya és lakói a 20. században

ottani kis kantinba, hozott nekem sóskiflit. Ez volt nekem mindég a kocsipásztori díj. Ott nagyon nagy piac volt - a mostani buszpályaudvar helyén. Amikor leálltunk, mindjárt jöttek ezök a makói szakállas zsidók, akiknek copfba volt tekerve a hajuk a fülük mellett, és fekete kalapban jártak. Erre nagyon emlékszem. Rendes emberek voltak, igazi tisztalelkű kereskedők. Én így ismertem meg őket. Ezek vették mög a lucernát. '52 - 53-ban ezek a zsidók végleg megszűntek, internálták őket. Utána az ottani gazdák vásárolták meg a terményeket tőlünk. Még dinnyét is termeltek: sárgadinnye, görögdinnye, aztán volt az őszi dinnye. Azt úgy neveztük, hogy turkesztáni, magyarán pocokdinnye, mer' az ilyen hosszúkás volt. Cukorrépát is termeltünk, de nemcsak mi, hanem általában olyan családok, akiknek egy kicsit több földjük volt. Ezt a cukorrépát a makói vasútállomásra szállították, és Mezőhegyesen dolgozták fel. A feldolgozott anyagból megvolt, hogy mennyi cukrot adtak nekünk, és mennyi répaszeletet. Keveset fizettek érte, mi legtöbbször cukrot kaptunk. Aki többet szállított a gyárnak, tetemesebb összeget kapott. De sajnos sokat elvitt a kötelező beszolgáltatás. Azér' nem fizettek, azt be köllött adni. Nagyfában termeltek gyapotot az 1950-es évek legelején. Akkor nem rabok voltak a nagyfai állami gazdaságban, hanem civil munkások. Régi, nagy lovaskocsikkal hozták őket haza szombat este Leiére, vasárnap ebéd után, délután mög vitték vissza. Mindég fiatalok vettek ebben részt, akiknek nem volt munkájuk a faluban. Legények és lányok. Ott teljes ellátást kaptak. A gyapotszedésbe ősszel a környék iskolás gyerekeit is bevonták. Én is részt vettem 1952 őszén. Ekkor másodikos voltam. Gyalog mentünk el Nagyfára. A gyapotot szedtük le a gubáról, aztán nagy bálászsákokba gyűjtötték össze. A majorok padlására hordták föl szárítani. Ebédet is kaptunk. Krumplileves és lekváros tészta volt az ebéd. Ekkor még a Rákóczi-telepi iskolába jártuk. Úgy hívtuk, hogy Vitézkör. 1953 nyarára lőtt kész a lebői iskola. Az teljesen más volt, új, kulturált kis központ lőtt az. A tanító Mihály János volt. О tanította a fölső tagozatosokat ötödiktől nyolcadik osztályig, a tanító néni Héhn Gabriella, pedig az alsósokat. Két tanterem volt, és egy harmadik terem, amiben egy színpad volt. Külön teadélutánok alakultak ott ki. Szép, új iskola volt, parkettás, gyönyörű, hosszú folyosóval, a diákoknak külön szekrényeik voltak. Csak villanya nem volt, mert akkor a környéken sem volt villany. A fákat a diákok ültették. Mi takarítottuk az iskolát, mi fűtöttük. Általában egy osztályba 4045-en jártunk, volt, mikor 52-en. A két osztályba kb. 90-100-an. A másik három iskolával (pajori, kutasi, Szilveszter-majori) együtt 350-400 gyerek járt az én időmben a Réten iskolába. Ez a lebői iskola fönn volt a dombon. A domb a földtől olyan 4-6 m magasan volt, víz sose öntötte el. Magasabb volt sokkal, mint a Sírhögy. Ott régen virágzó gyümölcsös volt. Egy artézi kút is volt fönn. Az iskola köré egy tanyaközpontot akartak létesíteni boltokkal, egyéb kulturális céllal. '53-ban ez volt a terv, '60-ban mög jött a téeszösítés, aztán ez úgy elmaradt. A lebői dombot az 1970-es árvíznél hordták el, mikor felépítették a tápéi belvizes házakat. Utána fásították. Ma is csak egy kicsi Lásd még: ifj. Lele József 1999. 569-574. 176