A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Kerekes Ibolya: Egy tápairéti tanya és lakói a 20. században

Domonkos Irének is odavótak. Szögény apjuk akko' halt mög, mielőtt hazagyüttünk ... Hatan vótak testvérök, négyen gyüttek az apjáékkal. Két lány, mög két fiú. Az apjuk olyan nagydarab embör vót. Nagyon nagyok vótak ezök a fiúk is, és éhösek vótak mindég. Nem kaptak űk annyi csomagot, mint műnk. Ez az Irén mindég ott állt, hogy munkát vállaljon, és apénzér' tudjon nekik valamit vonni. De szögényök éhöztek. Szögény anyjuk mindég gyütt a szobába, ha mögvót a kenyérosztás, hogy van-e, aki nem vötte ki a kenyeret, van-e fölöslegös kenyér? Sokszor azt mondta nekik az anyjuk: „Gyerökeim, mindönt kérjetök, csak önni né, mer' nem tudok annil" Borzasztó vót ám az! A gyerök serdülőkorba ', és nincs mit önni! Ëngëm sokat elfogott a honvágy. Haza, haza...! Szoptattam a fiamat, aztán úgy sírtam. Ott mondta az egyik asszony, zombori vót: „ Té Annuska! Hát nem szabad ezt! Hát mi lösz így a gyerőkkel? Hát csupa ideg vagy. " Hát az is lőtt vele. Beszélt, nagyon hamar kezdött beszélni, csak dadogott. És akkor, amikor hazagyüttünk két és fél éves vót. Már iskolába járt, akkor vittem én Szegedre, a Stefániára, ilyen gyógypedagógiai orvoshoz. És akkor azt mondta az orvos, hogy mit csináltak ezzel a kisgyerökkel? Ütötte? Verte kiskorába' hogy ilyen? Én mondtam neki, hogy mi vót. Akko' azt mondta: „-Anyuka, ebbe a gyerökbe mind ez van, amin maga akkor körösztülmönt. Nagyon szépen bánjanak vele, mög türelmesen! Ha nem úgy mondja ki azt a szót, akkor szépen mondják ki neki, de ne kiabáljanak rá!" És hála a jó Istennek, kinőtte. - Lassan gyütt a változás. Mögajánlotta az állami gazdaság, hogy házhelyeket osztanak, lőhet ilyen központot csinálni, mög építközni. Eltelt egy év, mög kettő, de senki s'é jelentközött. Aszonta a parancsnok, hogy illeszködjenek bele az itteni helyzetbe, mer innen haza nem mönnek. Ha Nagy Imre nem lőtt vóna, nem is lőtt vóna hazagyüvés. Apránként engedtek el minket. 4-5 családot egyszerre. A betegökön kezdték az elejin. '53 augusztus 27-én gyühettünk mink. A Nagy Imrét mikor megválasztották, azután. Mi vótunk tápaiak ott négyen, de csak magonkat engedtek akkor el. Kivittek az állomásra, de akkó' mán úgy köllött fogadni vagont. Arra is vártunk két napot, hogy valaki gyün-ё még Szegedre? Nem vót nagyon hoznivaló semmi, mer semmit nem adtak vissza. Rőzse vót valamennyi összegyűjtve, hogy télön fűteni lehessön majd. Azt hoztuk el, mer más nem vót. Semmit se adtak vissza, csak a rőzsét hoztuk. - Jóanyám kérdözte: - Ugye Annuska, ha visszakapjuk a tanyát, akkor ugye gy üttök velünk? -Nem maradunk el. Persze, mögyünk. Aztán nem köllött a tanyába mönni, mer' sëmmi se vót. Amiko ' mögtudtuk, írtunk haza. Vártak az állomáson estig mindannyian, de hát soká értünk be, akkorra mög mán hazamöntek. Az állomási dolgozók mondták, hogy vótak itt két kocsival is. Manci nénédék akkor mán Petőfi-telepön laktak, de nem tudtuk, hogy hol. Éccaka tíz óra vót mán. Hát hová induljunk így gyalog? Nagyapádék ottmaradtak az állomáson, mi mög fogtuk a Jancsikát a karunkon. Mondom, tíz óra elmúlt már, de még járt a villamos. A levélrül ismertük a címüket, oszt a villamoson kérdöztük, hogy ismerik-ë Bódi Mihályt? Négy lánya van neki. Hát tudták! Mondták, hogy hol szálljunk le, melyik utca az. Hát ott vótak benn Manci nénédéknél mindnyájan a testvérök. Csöngettünk, oszt űk mög benn viccbül mondták, hogy „Na, gyünnek a Jánosék. " Pedig hát tényleg mi 169