A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Ifj. Lele József: Megállítottam az időt

A házba nagyapámék életében már apám Antal bátyja és családja került eltartónak. Eladott házuk árából fizették ki nagyapámék hatalmas, rájuk kényszerített kulák adóját. Mivel az a pénz is kevés volt, eladásra került a nagy magtár, a polyvás és a nagy ól, a mészárszék. Csak a fiaztató ól, a kacsa- és a tyúkól és a kocsiszín melletti nyári konyha maradt meg. Beszélték, hogy amikor a magtárt bontották, a hatalmas és kisebb cserépfazekakat lehajigálták és élvezték, hogy milyen nagyot durrantak, amikor a kövezeten széttörtek. Aztán sorra jártam az utca házait és valósággal kéregettem a régi tárgyakat, eszközöket. Szerencsés időben kezdtem a gyűjtést, mivel a téeszben már nemigen használták a régi szerszámokat, közben a házbelsők és a viselet is erőteljesen kezdett átalakulni. S mivel gyermekkoromban kis társaimmal sorra takarítottuk le cséplés előtt az új termések fogadására a padlásokat, sok helyen emlékeztem, mit hol láttam és azokat elkértem. Mindenki szívesen adta, mivel kérdésükre megmondottam, hogy szeretnék létrehozni egy néprajzi gyűjteményt, hadd lássák a következő generációk, miként éltek elődeik és mi. A szalámigyárban reggel hattól délután háromig dolgoztam. Volt egy újság ott, a Húsos Híradó, amelybe verseket írogattam. Aztán kisebb, pár oldalas tárcákat, olyan témákat, amelyeket idős pickesektől hallottam, vagyis: próbálgattam, mi maradt meg bennem abból a fogalmazás szeretetből, amelyre a szegedi zárdában (a Miasszonyunkról elnevezett, a Szegény Iskolanővérek Szentháromság utcai iskolájába jártam elemibe 1944-1948 között) Angelika kedves nővér, a tápai általánosban (1948-1952 között) Waldmann kántortanító tanított. Mivel gépelésre alkalmam és módom nem volt, dolgaimat töltőtollal írtam, amiket egy irodista asszony legépelt és rendre le is közölte őket. Az időközben (1949-ben) Rákóczi Ferenc nevére változott utcában sok tárgyat szereztem. Amikor hazafelé vittem őket, meg-megkérdezték, nem lettem tán ócskás? Dehogyis bántottak meg, ám kérdeztem, náluk is lenne-e valami nékem való? Mások megszólítottak: „Józsi, gyere el, nálunk is vannak ilyenek!" És én mentem. Nagy a tápai Lele család. Dédszüleiméktől maradt tárgyak sora került elő, aztán mentem az oldalági rokonokhoz és mindenkihez, akinél éreztem gyűjteni valókat. A hazavitt tárgyakat azonnal egy vonalas spirál füzetbe írtam, úgy, ahogyan Bálint Sándor javasolta, ami - később már tudtam - hasonló volt a hivatalos tárgyleltárkönyvben meghatározottakhoz. A sok cserépedényt, szentképeket és annyi mást a feleségem takarítgatta és mivel egy-két bútorom is volt már, kezdett kialakulni az a házbelső, amelyben gyermekkoromban élhettem. Ettől fogva még tudatosabban jártam házról-házra, hogy minél tökéletesebben tudjam berendezni a „nagyház"-at, a pitvart és a konyhát. Amik nem illettek oda, egy szobát raktárként töltöttem meg, majd egy újabb helyiség is raktár lett. Amíg nappal a gyárban dolgoztam, délután gyűjtöttem, hétfőn, szerdán és pénteken estefelé a Radnóti gimnáziumban (munkás gimnáziumban) tanultam, mivel korábban éppen a ránk sütött kulák voltunk miatt nem állt módomban. Szabad estéimen pedig tápai parasztházak kicsinyített mását, később a templomunk 1770. évi állapotát másoltam meg kicsinyítve. Fényképezőgépem nem volt, ezért Józsi fiamnak - aki gyakran jött velem gyűjteni - vettem egy Szmena 8-as masinát 360 forintért. Azzal kezdtem fényképezni a régi házakat, az időseket téli, nyári és ünnepi viseletben, az egyházi ünnepek körmeneteit, a halászokat, a gyékénymunkát, a tápairéti tanyákat. S hogy a réti tanya fotó16