A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)
Kerekes Ibolya: Egy tápairéti tanya és lakói a 20. században
lakásbejelentőrűl tudták, hogy ű csak ottmaradt dógozni. A Tóni bácsim', arrul tudták, hogy az is csak úgy gyütt oda. A két lánya mőg ott aludt a nagymamánál 1 . És őket nem is vitték el, elengedték. Először ide, a szegedi állomásra vittek minket. 19 Ott vót annyi rendőr, hogy egymást érték. Azokon nem bírt vóna körösztülmönni senki. Mintha nem tudom milyen gyilkosok volnánk. A gyilkosokat nem büntették úgy, mint bennünket. Hát ott sokan vótunk. Innét is afalubul négy családot vittek el. Innét a Rétrü" csak minket vittek, Tápérul mőg hármat: Török Jánost, mellette a testvérét, mög Molnár Tútor Pált - az az anyám öccse. Azok is úgy vótak, mint mink, hogy vót egy lányuk, aki otthon vót még akkor. Azok mög előtte esküdtek nem tudom mennyivel, és akkor azok is ott laktak Azokat is elvitték. Mög minket. Egyszőrre vittek. De nemcsak innét, hanem a környező falukbul mindönhunnan négy család vót. Az én bátyámékat, mög édösapámékat értösítöttük, a Tóni mönt el szólni nekik. Akkó aztán gyüttek be az állomásra, de nem engedték oda hozzánk. Én próbáltam, mintha elmönnék a kúthoz, hogy vizet vöszök. Úgy töttem, hogy szomjas vagyok, mer' láttam, hogy ott vannak. Oszt akkó mondtam, hogy próbálják elkérni legalább a bútoromat, mög az én holmimat, hogy a húgomnak elhozhassák. Két évvel azelőtt esküdtünk mög. Augusztus 18-án lőttünk vóna kétéves házasok. El is gyüttek aztán a tanácshoz, de nem adtak nekik sömmit. - Mindönkinek adtak egy vagont. Abba toltuk be egyik végibe a kocsit, ahhun kötöztük az állatot, tehenet, mög a lovat, másik végibe mög mink. Azér vittük a tehenet, hogy majd abbul lösz tej. Éccaka is utaztunk. Nagyapád kinézött, azt aszongya: „Na gyerökök, nem Oroszország fele mögyünk. Nem visznek ki Oroszországba. " Mer aszittük, hogy odavisznek minket. Akkó Csapnak mönt vóna a vonat, de minket Tiszafüred felé vittek. Térképileg Tiszaszentimre az Tiszafüred, mög Karcag környéke. Péntökön vittek el, amikó' odaértünk Tiszaszentimrére, akkó' szombat hajnal vót, szürkület Oszt láttuk azt a nagy kocsikaravánt. Mer' akkor Magyarországból sokfelől vittek oda emböröket, oszt mindönki egyszőrre ért ki. És akkó ' odaértünk egy nagy majorhoz. Anyám testvére, Pali bácsi azt mondta: „Nézze néne, néne! Abba a tanyába, hátha oda elmöhetünk! Milyen jó vóna!" Igen ám, de mikorra mi foglalhattunk vóna helyet, akkorra mán csak a magtár vót. De az alját mán akkorra elfoglalták, nem maradt nekünk csak a pallás. S ott, a pallóson voltunk száztízen! Szélös vót az a magtár, úgy vótunk lábbal össze. A közepin vót égy szélösebb hely, mög a végin is. Ott jártak. De ottan takaró takarót ért! Csak annyi vót a hely, hogy mög lehessön fordulni. Úgy osztottuk, hogy asszony asszony mellett, férfi férfi mellett. Hacsak lehetőit. Éjszaka gyüttek az ávósok, és végignéztek. Azt mondta az ëgyik a másikának: „Nézd mög, ezök úgy fekszenek itt, mint a beringok. " Nem vót hely neki, hogy oda közémönjön. Szénát vittünk föl, mint a marhák alá. Mink szöröncsére, hogy eszünkbe jutott-elvittük a subát, az vót alattunk. Mög párna. Úgy négy-ötszázan voltunk ott abba ' a lágerba '. Körülbelül száz család. Mi a 9es tanyába ' vótunk. Sok ilyen láger vót azon a környékön. Kószó Rozália (Rózsi - szül. 1943) és Kószó Mária (Mari - szül. 1945) Édesapám elmondása szerint dédnagyapám ezalatt a Te Deumot énekelte. 165
