A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)
Kerekes Ibolya: Egy tápairéti tanya és lakói a 20. században
népességet ért atrocitásokról. Ma még sok olyan ember él, akik részesei voltak mindennek. A maguk történetét Kószó János és felesége, Paronai Anna mondta el. "Közbe ' mán nekünk mindég rebösgették ezt a kitelepítésöket, mán előtte is, mög csinálták országos viszonylatban többfelé. Mög vót az szervezve mind. Száraz esztendő vót akkor is, 1950-ben. Pétör Pál előtt mán nagyba' arattunk. Ekkor is többen vótunk kinn a tanyán: A Tóni bátyámék, Rózsi, a felesége vót a marokszödő, Pucu Feri 16 , mög még vót a Halász Feri. Az napszámosként szerepölt, hát így búzát is kapott. Hatan dógoztunk, az vót a hatodik személy. A Feri (Pucu) az idebenn lakott az anyjával, de heteket kinn vót ű ott dógozni, mint unoka. Nem vót űneki külön fizetés, hanem csak így együtt dógoztunk. Őnekik vót egy kis födjük, aztán azt is csináltuk. Aztán ü kint aludt, a Tóni mög otthon aludt a maga házánál. Ű gyütt lovaskocsival. El is végeztük vóna az aratást a hét utoljába. Ekkor, június 23-án, péntökön röggel herét vágni indultunk. Röggeli előtt még le akartuk vágni a herét Tóni bátyáddal, Pucu Ferivel, mög a napszámossal, a Halász Ferivel. Pucu Feri pucolta a lovat, én mög készítöttem a kocsit. Közbe a nagy fehér kutya még szabadon vót. Hajnalba', 3-4 órakor jött három rendőr. Mongyák, hogy Kószó Ferencöt keresik. Hát én, mint máskor is, mondom nekik, hogy hun van, hun tanálik mög. Mi mög, mondom, készülődünk, osztón monyunk herét kaszálni. "A aszongya -, nyugodjon mög, nem kő mán maguknak mönni. Majd mögbeszéljük itt a dogokat! " Minket betereltek a folyosóra, és azt mondták, hogy üljünk ott le. Apámat behítták a kisszobába, minket leültettek, ott vártuk a jószöröncsét. És akkó apám gyütt. - Sosë felejtöm el! Még akkó gatyába vót, tudod, abba, a hosszú fehérbe. "Gyerökök! - aszongya - Pakoljatok, mer' nekünk ezt el köll hagyni!" És akkor szögény anyám is azt mondta neköm , hogy vögyek rám két ruhát is, mer vót olyan, akit elvittek, és csak ami rajta vót, az maradt mög. Akkor ezök aszonták, hogy el lehet vinni a kocsival azt, amit arra föltöszünk, mög egy tehenet utána lehet kötni. De csak egy lovat lehetött a kocsiba fogni, mög egy tehenet utána kötni. Na de ezt is azér', mer' az ottani gazdaság lőtt vele fejlesztve. Mög vót adva, hogy két vagy három mázsát lehetött elvinni, de az nem, hogy mit. Nem is fért arra a lőcsöskocsira végtére olyan sok. Hát ugyë ezt a kis cucót, ami két mázsa körül vót, föltöttük a kocsira. Abba vót liszt is, disznóláb, szalonna, mög ruhanemű. A kocsi egyúttal vitte a portékát. Oszt az is azé vót, mer külön nem köllött még az elhurcoláshoz fogatot mög mit biztosítani. Olyan hirtelen gyütt az egész (elhurcolás), hogy nem tudtunk gondolkozni. Akkó anyám mondta: „- Haj, lányom, nem töttünk sömmit! Hát mibe főzünk?" De mán vissza a szobába, aszonták az AVÓ-sok, vissza nem möhetünk, mer' lé van bélyegözve a szoba. Mer onnan még lehetött vóna mit elhozni. Vót ott egy kis négyliteres fazék, a tejesedény, ami rá vót borítva a léckerítésre. Na azt hoztuk el. Ott vöttünk aztán valakitül fazekat, aki több edényt vitt. Két téglát létöttünk, és azon főztünk, ha vót valami. A többieket nem vitték, de minket igen, mert nekünk odaszólt a lakásbejelentőnk, a többieké mög nem. Azt mondta a tata, hogy a Feri, az nem ott lakik. A Miklós Nagy Ferencről (1930), az egyik unokáról, Kószó Anna fiáról van szó. Kószó Jánosné Paronai Anna közlése. Tápai szokás szerint anyámnak nevezte anyósát, apámnak apósát. 164
