A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Ifj. Lele József: Megállítottam az időt

szántáskor. Tudom, hányadik borozdába kell a kukoricát vetni és hányadikba a tökmagot. Vezettem lovat gépi gabonavetéskor, ekekapázáskor, fogas- és láncboronálás idején. Hatéves koromban már szedtem a markot aratás idején, szerettem kapálni a kukoricát, a krumplit és a takarmányrépát. Nagyapámmal gyalog mentünk veteményezni Ujföldbe, Kémesben éjjel őriztük a szilvát, nehogy illetéktelenek szedjék meg. A szúnyogok ellen olyan tűzzel védekeztünk, amelyre nagyapám trágyát szórt, az nagy füstöt csinált. Nagyapám a szintén földünk végében lévő meggyfákról pipaszárnak alkalmas ágakat vágott, amiket, mikor kiszáradtak, tüzes acéldróttal fúrt, hogy kiégesse belőlük a belet. De vágott jó ustornyeleket és légycsapó-nyelet, mely utóbbi jól hajlott, s nagyot csapott a nyáridőn oly arcátlanul bosszantó „pusztújjkákra". Nyáron minden nap estefelé mi is kiültünk az utcai kispadra. Ha arra jött valaki, beszélgettek és én hallgattam őket. Szomszédaink között sok volt az öreg: Nacsa András és felesége Örzse néni, az öreg Böndi Sándor, a vőfélyes Ördög Sándor, Kószó Arany Mihály, a kőműves Kószó Imre, a Kuszti sógor, az öreg Bajomé, végünkben Tari Ambrus bácsi, kicsit távolabb pedig a nagybajuszos Révész Jóska bácsi. Vasárnap délután két karikában is filkóztak az emberek, arrébb az asszonyok földre terített gyékényszőnyegen ülve beszélgettek. Akár a férfiemberek, akár az asszonyok között mindég voltak, akik szerettek mesélni. Nem klasszikus mesék voltak azok, hanem emlékezések arra, miket meséltek nékik gyermekkorukról a nagyszüleik és a hozzájuk hasonló, sőt a náluknál is idősebb öregek. Kivételes szórakozást jelentett a szombat este télen is, meg nyáron is, amikor a negyedik szomszédunknál, nevezett Smercell József fodrásznál első világháborús katonák meséltek ottani emlékeikről. Megesett, hogy nagyapám jött értem, mert nagyon ott felejtkeztem. Beszéltek Galíciáról, Lembergről, a Himalájáról, felidézték, hogy „Megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tiéd a Hercegovina..." Egyikük huszár trombitás volt, s most tenyeréből formált „bűrtrombitán" fújta az Imááához!-t, a Takarooodóóó-t, a LÓÓÓra!-t, a LÓÓÓRÓÓL-t, hogy csak úgy peregtek a legyek a falról lefelé. Beszélték, melyik gazda lova vagy tehene ellett, hányat fialt a Burkunék és hányat a Kuskula Piros anyakecskéje. Minden érdekelt, amiket azok az öregek beszéltek, melyek révén voltaképpen száz esztendőket mentem én is velük együtt vissza az időben. Eközben természetesen tanultam el nagyanyámtól és a környékbeliektől a gyékénymunkákat, igaz, szőni ma sem tudok. Beleszülettünk a sok-sok tárgyas és tárgyak nélküli játékba. Lakodalmakban szinte észrevétlenül tanultam én is a dalokat és a táncokat. Dalolni is, táncolni is nagyon szerettem, s ma is eljárom jó zenére a darudübörgőst, a lippentőst, a mártogatós, a lassú és a friss csárdást, de lábomra áll mondják - az olajos is. A disznóvágás Tápén disznóbál, mivel vacsora után citeraszó mellett valóságos citerabál kerekedik ilyenkor. A lakodalmi készülődés és a kendővitel, az esküvői menet, a vőfély szövegei, az újasszony tánc, a sátorbontáskori darvadozás, mind-mind az enyéim is lettek, de megkönnyeztük a temetéseket, ettünk tori túrút, mert ezek is hozzátartoztak mindennapi életünkhöz. Mentünk, ha a rokonék víz előtti ágasos házat bontottak, amikor Kószó Imre bácsi, Nacsa Pali bácsi, Hurka Tamás bácsi, vagy a Bodai testvérek új házat építettek. Hallgattuk, mily csodálatos nótákkal vettek búcsút legényeink, amikor besorozták őket. Mentünk vasárnap délelőtt a szentmisére, a májusi létániá/cra, ott voltunk 13