A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 3. (Szeged, 2001)

Vass Erika: Társadalmi, térbeli és időbeli határok Kübekházán az 1850–1950-es évek házassági anyakönyvei alapján

szerepük fontos — átmeneti részekkel is rendelkeznek, s így nem képeznek átjárhatatlan akadályt. A különböző típusú határokról pedig elmondható, hogy átfedések, öszszefíiggések vannak közöttük. Ezeket az összefüggéseket, a térségre jellemző házasságkötési stratégia sokszínűségét a Hinkl család példáján keresztül is megfigyelhettük. A négy fiútestvér családalapításai rámutattak, hogy a házasság kritériumai között fontos helyet foglalt el a vagyon, ami az etnikai és országhatároknál is fontosabb volt. A társadalmi határ feloldására a munkabírás nyújtott lehetőséget. Ez a tulajdonság viszont biztosította a család által megszerzett vagyon további gyarapodását, ami feltétele volt a faluban betöltött presztízs megőrzésének, a család által korábban kialakított társadalmi határok megóvásának. A két óbébai házasság is azt mutatja, hogy az országhatár a 20-30-as években az emberek tudatában megjelenő térképen még inkább csak adminisztratív korlátot szabott a kapcsolattartásnak, a gyakorlatban azonban átjárható volt. Feltételezhető, hogy hosszú távon, a következő generáció kapcsolatrendszerében már nagyobb törést jelentett volna, de a II. világháborút követő kitelepítések miatt ez nem bizonyítható. A kitelepítésekkel politikai határ állt a család tagjai közé, ami csak hosszú idő múlva vált átjárhatóvá. A család összetartozásának alkalmai az életfordulók lettek, hiszen keresztszülői kapocs alakult ki a Németországban és Magyarországon élő rokonok között, illetve esküvők, temetések alkalmával találkoznak egymással a családtagok. A család egységének tudatos erősítésére olyan példákat láthattunk, mint a nyelvtanulás, családfa készítése. Ám mindezek ellenére a Hinkl család nagy részének 1946-ban el kellett hagynia szülőföldjét, s a családot elválasztó határok mélyen beleivódtak mindnyájuk tudatába. Befejezésül álljon itt Tömörkény István 1916-ban A valóságos nóta címmel írt novellájának egy részlete. „... Svábok ülnek az ablak mellett való asztalnál. Van köztük katona, meg asszonyok és öreg emberek, akik látogatóba jöttek az őrkatonákhoz. Felnőtt lányok is vannak ezen hadi szomszédolók között, abban a ruhadivatban, amit évszázadok előtt magukkal hoztak a hazájukból, s ami rajtuk máig sem változott... Azután danolni kezdenek a sváb katonák. Szintén úgy dalolnak, mint a magyarok, egyhangon, s nem rendezkednek be világosabb meg sötétebb hangra. Néhány régi nóta, amit talán még az egykori hazából hoztak, s ami megmaradt köztük tiszteletreméltó emlék gyanánt... Azután újabb nóták is jönnek: Alle Madel jukken, meg miegyéb, de minden csak csendesen, hogy valahogy az asztalon túl ne hallatsszon. Akkor egy öreg, megőszülni nem tudó vörös sváb egy kicsit fölemeli a könyöklőből a kezeszárát az asztaltól, a kezeszárán fölnyújtja a kezefejéből a mutatóujját, és azt mondja: — Haszátnak rentületlenül... A Szózat szól. Mindenki mondja. De csak csendesen, hogy a másik asztalt ne zavarják. Csak a végén emelkednek a hangok, mert ott már nem is lehet, hogy ne emelkedjenek. Valóságosan erő kell ahhoz, hogy az ilyesmit könnybeborulás nélkül megállja az ember. A dal végével azt mondja az öreg sváb: — Esz asz etyetlen falósákos nóta manapsák." Tömörkényi. 1960,106. 139