A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Fodor Ferenc: A fa és az ember a Duna–Tisza közi homokhátságon

kisbalta és a töke, amelyen a nem túl vastag ágakat baltával összevágták és belerakták a kévébe. A részéből szedett olajfa kévéje feles, a botfa - a vastagabb ágak - harmados volt. 4. kép. Kecskeméti ollók (A felvételt készítette Fodor Ferenc, Csólyospálos 1996.) Az olajfa szedése többnyire az asszonyok munkája volt. Tavasszal versenyeztek, ki tud több kéve gallyat leszedni egy nap alatt. Az ügyesebbek 50-60 kévét is leszedtek. A kévét szalmakötéllel, gúzzsal, dróttal kötötték be. A gúzst fűzfavesszőből hajtották, ezt kukoricaszár kötésére is használták. A garádot nehezebb volt szedni, mert a vesszők rendezetlenül álltak és több volt a botfa is. Az oiajfakévéket 50-60 cm hosszúra szedték. A levágott, vastagabb végét hagyták maguk felé. Egy-egy kévébe annyi gallyat tettek, amennyit kényelmesen be tudtak kötni. A kévekötéshez sok helyen kévekötőfát használtak. A kész kévéket a kerítés félreeső részében kazalba rakták. A kévék vastagabb végét hagyták kívül, a tetejét pedig fokozatosan összehaladva betetejézték. A gallykazal alá általában farönköket tettek, hogy ne rothadjon. Ez kiváló búvóhelye volt a patkányoknak, sok helyen a róka is befészkelt. A botfát hegyével fölállítva kúpba rakták. Az olajfát ritkán nyesték, az alját viszont minden évben megszedték. Az akácfa sorokat két-három évenként nyesték. Egy-egy pusztában híres fanyeső emberek voltak, akik több órán keresztül képesek voltak a fa törzsén csupán lábukkal kapaszkodva dolgozni. A nyesést alulról kezdték és úgy haladtak fölfelé. A legbátrabbak fölnyesték a fát - már csak virtusból is - az utolsó ágig a gazda nem kis bosszúságára. A nagyon megnyesett fa könnyen kiszáradhatott. Az akácfa nyesedéket baltával darabolták kévébe. Kéthárom helyen megütötték, hogy télen könnyebben törjön. A vastagabb ágakat botfának hagyták. Ez már az asszonyok dolga volt. 56