A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Tóth Ferenc: Hagyományos hagymatermelés Makón

forróságban megpuhult a hagyma levélzete, és így nem szaggatták a hagyma szárát. A szárhajtogató 8-10 darab hatos vastagságú vas pálcából készült. A kovács egy közös pontból kiindulva tűzben összeforrasztotta a pálcákat, ez lett a száremelő orra. A pálcákat tölcsérszerüen alakították ki. Az orra föl volt görbítve, és madzaggal a tolókapa szarvának vízszintes összekötő rúdjához kötötték, magát a kis szerkezetet a dikkelő göröndőjéhez erősítették. Az első szárhajtogatókat is Kiss Antal készítette az 1930-as évek első felében. Ha jó volt az elő vetemény, gondosan lefordította az eke a talaj gyommagos fölszínét, csak a gyökeres gyomok hajtottak ki. Az étkezési hagymát általában háromszor kaparták. A dikkelő elterjedésével, háromszor, négyszer megtolókapázták, ezzel a sorköz rendben volt, a sorját pedig megkaparták, vagy legalább meghajtották, a nagyja gyomot kicsapkodták. Sohasem várták meg, hogy a talaj begyomosodjék. Nagy Imre mondta: Nem azér kapartuk, mer gazos, hanem, hogy ne lögyön gazos?

1 Nagyobb eső után levegőztetés végett igencsak megdikkelték vagy megkaparták. Amikor a hagyma lombozata kezdett erősödni, a dikkelöre száremelőt, szárhajtogatót erősítettek. Bereczki Sándor a dikkelőkerék vasráfjára gumiabroncsot húzott, mert a vaskerék elvághatta a hagyma levelét. Azt szerette a kertész, ha a hagyma lombozata kövéren nőtt, ha kis horpadások voltak a levélen. Ezt hívták kutyarágásnak. A kutyarágott hagyma kislánconként 9-10 mázsát is hozott.

38 A hőkezelt dughagymában is akadt valamennyi bördő. Ezért mögbördőzték a hagymát, letördelték a szárát. De ebbe befolyt a csapadék, ezért később a magrózsa képződményt, a kis gubát törték le, ez volt a legombázás. Ezután még behegedt a magszár. Voltak, akik kihúzták, fölnyűtték a bördős hagymát. Betakarítás Zöldeladáskor a csomós vagy főzőhagymát fölnyűtték. Ehhez hagymaásót nem használtak, mert akkor még nem szakadt a szára. Jobb kézzel szedték, a bal kézbe négy, öt, hat hagymát összefogtak, és szépen sorba lerakták. Röndre raktuk, ëgy felé a fejit, osztán a sor végihön odakucorogtunk, oszt kaszakéssel ledarabótuk a szárát, a hagymát mög két rönd közé rakásba hajigáltuk. Ez volt a ződvágott hagyma. Ha valamivel korábban szedték föl, akkor ötösével összekötötték, és csomós főző hagymaként került piacra. Ha a hagyma szára megdőlt (mögdűlt), a haja bepirosodott, ez jelezte, hogy a hagyma beért. A szödés előtt még átlovaltuk a hagymafődet, a nagyja gazt kiszödtuk mondták. Szedéskor is négy sort hajtott a kertész, és 12 sor ment a rakásra. Két kiskaskás rakásokat csináltak, a rakások között egy méternyi távolság esett. Tehát hárman dolgoztak össze; a középsőnek igyekeznie kellett, mert ő csinálta a rakást. Mindig az ügyesebb szedő került középre. Ha mégsem haladt elég jól, azt mondták: Eriggy onnan, majd mék én, mer mindig akadályozol. Régen hagymaásóval szedték a hagymát, mert akkoriban gyengébb volt a hagyma szára, könnyen szakadt. Jobb kézben tartott ásóval a hagyma alá szúrtak, a bal kézbe négy-öt hagymát összefogtak, és a jobb kézzel egyszerre lenyomták az összefogott hagymafejeket, és dobták a rakásba. A múlt században még koszorúba fonták a vöröshagymát, ezért a teljes beérést nem várták meg. Mivel a vörösNagy I. 1997. Bereczki S. 1997. 109