Paluch Tibor: Egy középső neolitikus lelőhely a kultúrák határvidékén. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Monographia Archeologica 2. (Szeged, 2011)

PALUCH Tibor: Maroslele-Pana: Egy középső neolitikus lelőhely a kultúrák határvidékén

PALUCH Tibor *M AROSLELE-PANA: EGY KÖZÉPSŐ NEOLITIKUS LELŐHELY A KUL TÚRÁK HA TÁR VIDÉKÉN 47 A kutak a neolitíkumnak ebben az időszakában ritkának számitanak (KALICZ-KOÓS 1997, 30). Az álta­lunk feltártak mind azonos séma szerint készültek. Felső részük tőlcséresen szükült, majd falaik függő­legesek voltak, a talajvízszint előtt pedig hirtelen ki­öblösödtek. Mélységük, amely egyben a jelenlegi ta­lajvízszint is, az altalaj szintjétől mérve átlagosan 2 m, a mai terepfelszíntől számítva pedig 3-4 m. Az objektumok egymástól átlagosan 10-15 méterre he­lyezkedtek el egy adott területen belül (35. kép). A település legnagyobb méretű kútja (30. kép) nem ebben a „kútkörzetben", hanem ettől mintegy 200 méterre keletre helyezkedett el. Mivel a feltárt kutak löszbe voltak ásva, amely nem jó vízáteresztő képességű talajféle, ezért hason­ló példákból kiindulva a kút funkció esetleg megkér­dőjelezhető (WINDL 1994. 222). Több más lehetőség is felmerülhet ezeknél az objektumoknál, de a legvaló­színűbb a vízgyűjtő ciszterna. Az ásott kutak pótol­hatatlan szerepet játszottak az ivóvízellátásban. A te­lepülések mindig vízpartok mentén épültek és az árterek tavasszal és ősszel — az áradások nyomán kaptak nagy mennyiségű friss vízutánpótlást. Azonban a bizonytalan vízjárás, illetve, hogy a két időszak között az ártéri 50-100 cm mélységű állóvíz bomló szerves anyaggal telítődött, és így alkalmat­lanná vált ivóvízként való fogyasztásra, ezért még a vízpartokon is kutak ásásával biztosították a friss, szűrt ivóvizet (MÁTHÉ ET AL. 1997, 60). A településszerkezetből levonható megállapítá­sunk tehát, hogy a középső neolitikum időszakából egy rövid ideig tartó, egyszeri megtelepedés nyomait sikerült megtalálnunk. Erre utal, hogy a neolit göd­rök között szuperpozíció nem fordult elő, csak a ké­sőbbi régészeti korok beásásai bolygatták a lelőhe­lyet. Néhány újkőkori objektumot elsősorban kora rézkori bolygatás ért (13. kép 3; 16. kép 2; 18. kép 2; 28. kép 1; 32. kép 4). A neolit objektumok többsége nem a dombolda­lakon, hanem a kicsit mélyebben fekvő, alacsonyabb területeken helyezkedett el. Ennek oka valószínűleg abban rejlik, hogy a középső neolitikum elején szá­razabb éghajlati periódus alakulhatott ki a térségben, illetve a Tisza vízgyűjtő területén a téli vagy nyá­ri csapadék lecsökkenése után a tiszai vízhozam is hosszabb-rövidebb időre visszaeshetett. A jelen­ség nem áll egyedül a korszakban, hiszen a kutatás már viszonylag korán felfigyelt arra a tényre, hogy a Körös-kultúrát követő időszak települései főleg a vízparttól távolabb eső, alacsonyabb területeket fog­lalják el, szemben a kora neolit telepekkel (KALICZ 1957, 86-88). Az autópálya nyomvonala az egykori település déli szélét érinthette, központja ettől északra helyez­kedhetett el. Ez alapján kiszámolható, hogy a lelőhely valós mérete az 1963. és a 2008. évi ásatás, valamint a terepbejárások és a domborzati viszonyok alapján megközelítőleg 15 hektárra tehető. 5 3 A korábbról is­mert régészeti lelőhely (1. kép 4) déli széle eddig azért ott volt meghúzva, mert azon a részen érintkezik a szántóföldi terület a legelővel. Felszíni leletek pedig ez utóbbiról a többszöri terepbejárás ellenére sem ke­rültek elő. 5 4 A 2008. évi ásatási eredmények alapján azt feltételezhetjük, hogy a lelőhely déli széle mint­egy 200 méterrel délebbre került a korábbról ismert­től, a pontos határt a legelő miatt azonban nem lehet megállapítani. A terepmodell készítése során próbál­tuk a lelőhely északi határát is pontosítani, de itt nem legelő, hanem több éve műveletlen szántóföld van. Ezért elfogadva itt az északi határt, illetve az „új" déli határral számolva egy 15-20 hektáros, több korszakú régészeti lelőhellyel kell számolnunk. A feltárt terület annak ellenére, hogy messzebb helyezkedett el a víztől, mégis a vízfolyásra támasz­kodott: ugyanis az újkőkori objektumok többsége a nyomvonal nyugati, vízhez közelebbi oldalán he­lyezkedett el, mintegy ÉNy-DK sávot alkotva (34-38. kép). A nyomvonalban a lelőhely szélét jel­ző utolsó objektumtól (38. kép) keletre (kb. 11 000 m 2) már csak későbbi, illetve bizonytalan keltezésű objektumok láttak napvilágot. Az előkerült két szél­ső neolit objektum közötti távolság eléri a 250 mé­tert. Összesen tehát mintegy 15 000 m 2-en sikerült az egykori települést feltárnunk. Ezzel a 1,5 hektáros kiterjedésével Maroslele-Pana a legnagyobb terüle­ten feltárt neolit lelőhely a Dél-Alföldön. A nagyberuházásokat megelőző évtizedekben csak elvétve nyílt mód ekkora felületek megkutatá­sára (HEGEDŰS 1981; HEGEDŰS 1985). Az 1990-es évek elejétől a különböző beruházásokat megelőző feltá­rások kapcsán adódott lehetőség hasonló volumenű ásatásokra. Érdekes módon Csongrád megyében an­nak ellenére, hogy viszonylag korán bekapcsolódott az autópálya és más beruházások előkészítő munká­lataiba, csak ritkán került sor újkőkori település nagyfelületű feltárására. 5 5 Ezek: Pitvaros, 5 6 Hód­53 Hasonló méretű neolit lelőhely pl. Szarvas-Egyházfőid (MAKKAY 2007, 18). 54 A 2008. évi ásatás, valamint a 2010. évi terepmodell készítése közben is többször bejártuk a még álló birkaistálló és az 1963-as ásatás közötti területet. A feltöretlen legelő területéről azonban egyszer sem tudtunk régészeti korú kerámiát gyűjteni. Ugyanez volt a helyzet a 2001. évi örökségvédelmi hatástanulmány során is és gondolom a korábbi bejárások alkalmával szintén. 55 Kisebb beruházásokhoz kapcsolódóan persze kerültek feltárásra neolit teleprészletek, de ezeknél nem nyílt mód nagyfelületen településrészletek vizsgálatára.

Next

/
Oldalképek
Tartalom