Paluch Tibor: Egy középső neolitikus lelőhely a kultúrák határvidékén. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Monographia Archeologica 2. (Szeged, 2011)

PALUCH Tibor: Maroslele-Pana: Egy középső neolitikus lelőhely a kultúrák határvidékén

PALUCH Tibor *M AROSLELE-PANA: EGY KÖZÉPSŐ NEOLITIKUS LELŐHELY A KUL TÚRÁK HA TÁR VIDÉKÉN 11 Éghajlat A táj éghajlatában a tipikus alföldi klímajelleg mellett kimutatható az Erdélyi-szigethegység hatása is. Ennek következtében két éghajlati körzetbe sorolható a táj: északnyugati fele meleg, száraz, forró nyarú, míg a délkeleti rész meleg, mérsékelten száraz, forró nyarú. Ez Magyarország napfényben leggazdagabb része. A napsütéses órák száma meghaladja a 2100at, míg az évi középhömérséklet 10,5-10,6 °C (MAROSI-SOMOGYI 1990, 211). A terület egyik legfőbb éghajlati sajátossága a forró nyár, mely nemcsak a hőmérsékleti átlagokban, hanem az erős fölmelegedések gyakoriságában is kifejezésre jut. Az AlsóTisza-vidék déli része Magyarország szeles tájának számít. Uralkodó szele az északkeleti és a délnyugati, a Magyarország nagy részén uralkodó északnyugati szél gyakorisága határozottan kisebb (BULLAMENDÖL 1999, 147). A csapadék mennyisége északnyugatról délkelet felé jelentősen növekszik, az átlagos évi csapadék a Maros-torkolatnál 580 mm-re emelkedik (MAROSI-SZILÁRD 1969, 147), de Makó térségében megközelíti a 600 mm-t. A táj déli részén viszonylag gyakoriak a nagy felhőszakadások, a 80 mm fölötti esőzések egyik alföldi góca mutatható ki a Hódmezővásárhely-Makó-Nagylak-Mezőhegyes vonalon. Vízrajz A Dél-Alföldet a Tiszába keletről érkező folyók három zónára osztják: 1. a Marostól délre lévő Bánátra; 2. a Maros törmelékkúpját magában foglaló területre a Maros és Körösök között; 3. a Körösök völgyeitől északra eső Közép-Alföldre. Az általunk vizsgált terület meghatározó vízfolyása a Maros. A lejtésviszonyoknak köszönhető, hogy az északi határtjelentő Körösnek a táj felépítésében semmi, vagy csak korlátozott szerep jutott. Annál inkább kivette részét ebben a déli peremen folyó Maros. Ennek oka, hogy a Maros-kapu fekszik az Alföld keleti peremén a legmagasabban, s a Tisza mellékfolyói közül a legnagyobb a víz- és hordalékhozama (MAROSI-SZILÁRD 1969, 305; ANDÓ 2002, 89, 105; TEPLÁN 2003, 46). A Marosnak csak a nagy törmelékkúpján futó, alsószakasz-jellegü része esik az Alföld területére (BULLA-MENDÖL 1999, 150). A Kárpát-medence teraszos folyóvölgyei azt igazolják, hogy a medence folyóinak élettörténetében és munkateljesítményében a harmad- és negyedkor folyamán átalakulások mentek végbe, a folyók szakaszjellegüket gyakorta és ismételten változtatni voltak kénytelenek (BULLAMENDÖL 1999, 44). A Tisza mai helyére fiatal szerkezeti mozgásokkal került, melyeknek centruma a Körös- és a Maros-torkolat környéke lehetett (MAROSISZILÁRD 1969, 150). A holocén idején a Tisza erőteljes vándorlással északnyugat felé húzódott. A Tisza Szentes-Szeged közötti szakaszán a folyó erózióbázisának mélyebb szintre kerülése — azaz a Körös-vidék süllyedése — miatt bevágódott alluviális síkságába. A Tisza enyhe bevágódását követte a Marosé is (MIKE 1991, 684; TEPLÁN 2003, 38). A Maros a törmelékkúpon legyezőszerüen teregette szét hordalékát úgy, hogy ha az egyik helyen magasra feltöltötte a törmelékkúpot, akkor egy áradás alkalmával elhagyta ezt a magasabb területet, a víz az alacsonyabb helyek felé folyt, s ott folytatta tovább a törmeléklejtő építését (PEJA 1935, 10-11; GAZDAG 1960, 257). Ennek a hordalékkúpnak a palástja kb. 80-100 km-es sugarú félkörben terül szét az Alföld síkján (MAROSI-SZILÁRD 1969, 301). Ez a pliocénvégi-jelenkori hordalékkúp ma már nem fejlődik, mert a pleisztocén végén befedte a würmvégi lösz, majd utólag ebbe a vékony lösztakaróba kissé belevágódott nemcsak a Maros, hanem a fattyúágai is (LÁNG I960, 36). Miután a pleisztocén vége felé a Maros a hordalékkúpjának gerincvonalán, a legnagyobb lejtés irányában, a mai medrébe vágódott, ezek a korábbi fattyúágak nagyrészt lefüződtek, s azokba már csak árvizek idején jutott víz (MAROSI-SZILÁRD 1969, 309). A Maros két legnagyobb fattyúága északon a Száraz-ér, délen pedig az Aranka (LÁNG I960, 36). A folyószabályozás előtti Maros rendkívül bonyolult, szerteágazó erekkel, morotvákkal, mocsarakkal átszőtt vízrendszer volt (ANDÓ 1993,102). Növényzet A Kárpát-medence növényzetének jellege alapján a terület a közép-európai flóraterületbe tartozik. A növényzet elemeinek megoszlása, a vidékek, tájak szerinti különbségek mégsem olyan nagyok, hogy a Kárpát-medence flórájában, a hegyvidéki, síksági és dombvidéki fajok földrajzi eloszlásában kifejezésre ne jutna a nagy medence domborzati egysége abban, hogy területének nagyobb részén mindössze két flóratartományt foglal magában: 1. a magyar, vagy másképpen pannóniai flóratartomány az Alföld, a Kisalföld, a Nyugati-Magyar-középhegységek (ősMátra) és a Dunántúl területén; 2. a kárpáti flóratartomány az Északi-, a Keleti-Kárpátok, Erdély és a Mezőség területén (BULLA-MENDÖL 1999, 50-51). Az Alföld flóravidékének Tiszántúli flórajárásába tartozó Marosszög kistáj jelentősebb potenciális erdőtársulásai a pusztai tölgyesek, a sziki tölgyesek, a tatárjuharos lösztölgyesek, valamint a tölgy-kőris-szil ligeterdők (MAROSI-SOMOGYI 1990, 212). A Tisza és a Maros alluviális öntésein ma már az eredeti növénytakarót csupán az aktív folyók medreinek pionír társulásai, a ligeterdő töredékek, valamint a morotvák hínár- és mocsári vegetációi képviselik. Nagyobb kiterjedésüek még a félkultúr kaszálók és legelők, he-