Bárkányi Ildikó - Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019. Új folyam 6. (Szeged, 2019)
Történettudomány - Apró Ferenc: Dugonics szülőháza
Apró Ferenc Dugonics szülőháza használhatta a Belváros felőli két helyiséget (egyik volt a dolgozószobája), míg az ezektől hozzávetőleg északra eső kettő az unokahúgáé és annak a férjéé volt. Az eredeti Dugonics-ház alá volt pincézve, később homokkal föltöltötték. A romantikus színezésű hagyomány szerint a török időkben alagút kötötte össze az imám lakta kis házat és azt a mecsetet, amely - Pásztor József hallomása szerint - a Szent György-templom helyén állott volna. A fölsővárosiak fantáziáját az gyújtotta föl, hogy a Dugonics utca csatornázásakor állítólag ennek az alagútnak a részére bukkantak rá az építők. Ám ennyi elég is a nem ritka alagút-históriákból... Az épület-ereklye Móra Ferencet versre ihlette (Móra 1918,23): Itt született, itta ház, Kirepítő fészke; Itt sütött rá legelőbb Isten szemefénye/...] Pontosan tudjuk, mikor emeltek csákányt az író elvénhedt szülőházára. A Szeged és Vidékében megjelent névtelen cikkből idézek: „Felsővároson járván, elmentem a hosszú, sárga földszintes ház előtt, ahol Dugonics lakott. Most bontják az épületet, ahol fűszeres volt, és petróleumot és cukrot mértek, és rézfilléreseket gyűjtöttek, pedig valamikor ott finom, kerek betűit rótta az öreg[...]” (SzÉV 1910. nov. 28.) Juhász Gyula is fölemlítette a házikó lebontását. Móra - vélt - félegyházi szülőházáról írta: „Lebontották, mint ahogy nálunk általában a nemzeti sportok közé tartozik a költők szülőházának lebontása. Pindarosét még az ellenség is megkímélte [...] Könnyű volt Tömörkény Istvánnak - mondogatta egy szegedi poéta -, amikor Dugonics András szülőházának lebontása után az övére került sor - Tömörkény a ceglédi állomáson született [...]" (Juhász 1927,116). A név nélküli „szegedi poéta” maga Juhász Gyula, akinek Ipar utcai szülőházára 1926-ban fogtak csákányt... Cserzy Mihály is szóvá tette a bontást: az író Szegeden született „a Dugonics utca végén, a Szent György iskola szomszédságában volt alacsony, utóbb sárgára meszelt házban, amelyet [...] a helyes érzékű városi magisztrátus kegyelettel megőrzött, és melyet emléktáblával megjelölt mindaddig, amíg [...] »városi érdekből« idegen kezekre nem játszotta, amelyek örökre és teljesen eltörölték a föld színéről.” (Cserzy 1918) Cserzy tévesen írta: a vevő nem „idegen kéz", hanem Szeged városa volt. Iskolát építtetett a Dugonics- és a Járossy-ház üressé tett fundusára, a Szegedi II. kér. Dugonics utcai magyar kir. állami polgári leányiskolát, melynek épülete 1912 végére, 1913 elejére lett kész. A tanárok és a tanulók 1913-ban, a húsvéti szünetben költöztek be. (Új címüket hivatalosan március 17-től, nagyhét hétfőjétől használták.) A polgári leányiskola Dugonics utcai falán nagyméretű emléktáblát helyeztek el. Tömörkényt idézem a szokásosnál kissé hosszabban, de hangulatos írásának minden szava várostörténeti adat: „... görbe készség a Dugonics utca is. Azért ez a neve, mert egy kis házában született, s ott is halt meg Dugonics András, a tudományok királyi oktatója. Azelőtt Bírák utcájának nevezték, mert hosszú időn át úgy volt a véletlen eset régente, hogy mindig ebből az utcából való embert választott meg a közönség főbírónak. Nagy rang volt pedig ez. Nagyobb mint a mostani polgármesterség. Az egész törvénykezés a kezében, meg a ius gladii, amit abban az időben így fordítottak magyarra: a vérhatalmi jog. Kifejezőbben tudtak az emberek abban az időben magyarul beszélni [...] S még száz éve sincsen, hogy ebben a világban élt, a nyugalomba való csöndös elvonulása után, Dugonics András [...] aki a maga magyaros nyelvével a maga idején első helyen járt a maga mesterségében. Itt, a Bírák utcájában született, ott is érte a végét szelíd örömök között, polgártársainak igen nagy tiszteletében. Kis, alacsony, sűlyedező ház volt, a kicsit hosszabb embernek lebukva kellett bemenni az ajtaján [...] Volt szó arról, hogy ez a kis ház maradjon meg úgy, ahogy áll, az időknek végezetéig. De hát nem lehetett. Iskola kellett, s iskolát építettek oda, s ebben talán az egykori királyi oktató lelke is megnyugodhatott: népek tanításának a helye fakadt a szülőhelyén. Járok arra, ha futja az időből. Állva az új ház előtt, s keresem, úgy emlékezetemben, a régit, amelyben a főtisztelendő András bácsi meghalt egykoron. 143
