Bárkányi Ildikó - Lajkó Orsolya, F. (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2018. Új folyam 5. (Szeged, 2018)
Néprajz - Vukov Anikó Veronika: Népi gyógyászati adatok a Móra Ferenc Múzeum Néprajzi Adattárában III.
Népi gyógyászati adatok a Móra Ferenc Múzeum Néprajzi Adattárában III. Vukov Anikó Veronika A Móra Ferenc Múzeum Néprajzi Adattárának népi gyógyászati vonatkozású áttekintése Pitvaros és Csanádalberti adataival folytatódik. Az előző tanulmányokhoz hasonlóan elsőként az adattári anyagot ismertetem, majd a mutatóba rendezett betegségek és gyógymódok következnek. A két település népi gyógyászatát egy adattári dokumentum, Komoly Pál munkája örökítette meg. A gyűjtés elsősorban az itt élő, illetve az innen elszármazott szlovák lakosság tudásanyagát mutatja be, így kisebbségkutatási szempontból is hasznos anyagnak minősül. Pitvaros a török hódoltság alatt el néptelenedett, az 1816-ban ide települt nagylaki evangélikus szlovák zsellérek, valamint a Gömör és Hont megyei szlovákság népesítette be újra. A kincstár dohánytermesztésre akarta kényszeríteni a település lakosságát, de mivel az utasításnak ellenálltak, a hatóság a korábban bérletként használt földek kétharmadát visszavette, és ezen a területen létrehozta a mai Csanádalbertit és Ambrózfalvát. 1947-ben a magyar-szlovák lakosságcsere során 2000 szlovák hagyta el a községet, és mintegy 1500 római katolikus felvidéki magyar család költözött a településre [Tóth 2008). Csanádalberti neve eredetileg Albert, Alberti, 1898-tól Csanádalberti. Lakói Nagylakról és Pitvarosról 1844-ben települtek a községbe, amely eredetileg 150 házat és 773 lakost számlált. Ekkor az 1500 fős népességből 1425 szlovák nemzetiségű volt. Az 1947. évi magyar-szlovák lakosságcsere következtében a nemzetiségi összetétel jelentősen megváltozott (Tóth 2008). Az 1975-től megjelenő, A magyarországi szlovákok néprajza kiadványsorozat 1990-es számában Krupa András tette fel a kérdést: „Néprajzi csoport-e a délkelet-alföldi szlovákság?” A kérdésre az alábbi választ adta: „Egy részről megállapítható, hogy a délkelet-alföldi szlovák településcsoport mint sajátos alakulat magában hordozza a közös származástudat, a közős nyelv (az egyik szlovák nyelvjárási típus), az egységes vallás jegyeit (kivéve a csekélyebb számú katolikust, a zöme evangélikus). A történelmi, gazdasági, társadalompolitikai fejlődésük is azonos, eltérést csak a városlakóknál tapasztalunk. Népi kultúrájuk is differenciáltan közös. A nyelvi asszimilálódás folyamata, a kétnyelvűvé válás és a nyelvvesztés mértéke is összekötő tényezőként lép fel. Másrészt viszont a településcsoportnak nem volt közös neve, a legtöbb helységben igen erősen élt a saját település közösségéhez való tartozás tudata. Regionális szinten az egyik legfontosabb kritérium hiányzott: a mi-tudat. Részben tehát az egységes emocionális magatartás hiánya, részben pedig azok a történelembeli tényezők gátolták a néprajzi csoporttá válást, amelyek az e térségben élő szlovákok fennmaradását is megrengették.” (Krupa 1990) Ennek fényében a megismert népi gyógyászati adatokat nem az itteni szlovákság kizárólagosan jellemző tudáskincseként szemléljük, hanem olyan ismeretanyagként tekintünk rá, amely magában hordozza a környező többségi lakosság hatásait is. Komoly Pál pitvarosi és csanádalberti gyűjtése említésre méltó, fontos forrásanyag, de ha összevetjük azokat a Magyarországon fellelhető más szlovák települések népi gyógyászati adataival (Zsilák 1990), az anyag - az erős interetnikus hatások miatt - jelentős eltérést mutathat. 137
