Bárkányi Ildikó - Lajkó Orsolya, F. (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2018. Új folyam 5. (Szeged, 2018)
Néprajz - Glässerné Nagyillés Anikó: Hagyományos minták és modern kihívások a családról a szeged-rókusi Szívgárda tevékenységének tükrében
Glasserné Nagyillés Anikó Hagyományos minták és modern kihívások a szívgárda tevékenységének tükrében reneszánsz, amely már a 19. századi diskurzusaiban is élesen szembehelyezkedett a felvilágosodással, és annak talaján felépülő világképpel, hogyan nyűit vissza olyan középkori és koraújkori modellekhez, amelyek a konfrontáció kezdetén, és a szekuláris felvilágosult világkép elterjedése előtt általánosak voltak. Ehhez konkrét esetet a szegedi Szívgárda nyújt. Hagyományos minták - változó világ A státus az ember társadalmilag meghatározott helyzete, amely meghatározza a társadalmi viszonyait, másokkal szembeni jogait és kötelezettségeit. Minden személynek számos szerepe lehet, a társadalmi személyt ezeknek a státusoknak az összessége alkotja. A hagyományos társadalomban ezek közül a legtöbb tulajdonított státusz, míg a modern társadalomban a státuszok nagy része elért (Eriksen 2006, 70-71). A hagyományos társadalmak alapegysége a család volt, amely generációk láncolatába illeszkedett. A generációk szempontjából az egyes szerepek továbbadása volt a fontos, nem az individuum (Imhof 1992, 20). A hagyományos társadalmakban az egyháznak lényegesen nagyobb volt a normaadó és betartató szerepe, mint az ipari társadalmakban (Kapitány-Kapitány 2007, 373). A modern társadalomban az individuum felértékelődött, új befolyásolási technikaként megjelent a divat és a tömegkommunikáció (Kapitány-Kapitány 2007, 383). A 19. század közepén elsősorban az élet nagy alkalmain igényelték az egyház közreműködését. Ugyanakkor az emberek egyháztól és vallástól való eltávolodása elsősorban a közönnyel, és nem az ateizmussal volt magyarázható (Kosa 1983, 250-252). A felvilágosult irodalmak megjelenése mellett az iskolák állami felügyelet alá kerülése is a szekularizációs folyamat része volt. Az iskolákban egyház- és vallásellenes oktatók is tanítottak, a szentbeszéd-hallgatást nem tették a gyerekek számára kötelezővé. A protestánsoknál a lelkészek a vallásoktatást fokozatosan világi oktatókra bízták, akik annak tartalmát a gyermekek vélt értelmi szintjéhez igazítva, racionális szellemben alakították át. Ezzel a vallástanítás a vallástörténeti oktatás felé tolódott el (Kosa 1983, 256). A felvilágosodás összeurópai jelenség volt, a természettudomány és a pedagógia fejlődése, és a 18. századi irodalom szintén ebben a keretben értelmezhető (Dülmen 2005, 213). Válaszreakciók, megoldási kísérletek Az egyháztól és vallástól való eltávolodás okaira mind a katolikus, mind a protestáns felekezetek képviselői igyekeztek választ találni, aminek egyik fóruma az 1850-es években kialakult egyházi sajtó lett. Ebben az „egyház válsága és a vallásos érzelmek lanyhulása" visszatérő hivatkozási alap volt. Ezekben az újságcikkekben általában a hívek összességéről, és nem egy-egy társadalmi réteg problémájáról írtak. Problémaként a templomkerülést és az ezzel járó „erkölcsi romlást" jelölték meg. A protestánsoknál gyakran megjelent problémaként a racionális ismeretek felértékelődése a vallási tudással szemben (Kosa 1983, 252). Másik fő problémaként a családok elvallástalanodását látták. Úgy vélték, hogy a szülők - különösen a középosztály esetében - fontosabbnak tartották a gyerekek világi műveltségét a vallásinál. Általános vélekedés volt az is, hogy az apák vallásosságból nem mutattak példát a gyermekeiknek, az anyák vallásgyakorlata üres formaság volt (Kosa 1983, 254-255). A felekezetek a kihívásokra önmaguk újjászervezésével, alternatív, modern világképek és gyakorlatok kiépítésével reagáltak. Az egyház arra törekedett, hogy a papság befolyását kiterjesztve központosítsa az irányítást. Emellett igyekezett megerősíteni a hívek közötti öszszetartozás érzését (Klestenitz 2013, 21). „A közösség belső kohéziójának megerősítése mellett külső felekezetiesedés is bekövetkezett, az egyes vallási közösségek erőteljesen elkülönültek a többiektől." (Klestenitz 2013, 128