Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Régészet
Litauszki Zoltán „Minek nevezzelek?" Egy gyakori tárgytípus középkori temetőinkből és kincsleleteinkből 61. sz. úti temető 1244 sírjában21 is csak 6 db (0,56%) származott temetkezésből. Tehát jól látszik az, hogy a magas sírszámok ellenére22 csak igen kevés váz mellett található meg a kérdéses tárgytípus. Ezt némiképp magyarázza a templomkörüli temetők szegényes leletanyaga, továbbá a szuperpozíciók nagy mennyisége, amely érinthette korábbi sírok leleteit. A közeljövőben tehát meg kellene vizsgálni a gyűrűs sírok temetőn belüli elhelyezkedését, a templomhoz viszonyított helyzetüket, a templomon belüli temetkezéseket23 és az ezekből levonható társadalmi következtetéseket. Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy jelen téma szempontjából (is) igen fontos és hasznos lenne az utóbbi évtizedek nagyfelületű feltárásaiból származó középkori temetőanyagok feldolgozása és az antropológiai anyag vizsgálata. Viselettörténeti szempontból pedig nagyon értékes információ lenne, ha egyre többször tudnánk megfigyelni ásatáson, hogy melyik kéz, melyik ujján kerül elő a gyűrű, amennyiben ez lehetséges (Litauszki 2012, 41). Ezenkívül szükség volna más régiók leletanyagának vizsgálatára és az eredmények összevetésére is, ami szükségképpen hozzájárulna egy egységesebb kronológia kidolgozásához egyrészt a fő típusok és variánsaik között, másrészta 14-15. századon belül, sőt azt követő időszakokban is. Végül pedig pótolni lehetne az egész ország területére kiterjedő összefoglaló, monografikus munka megírását. Nagyon fontos tény az is, hogy a 14. századi gyűrűk díszítő motívumai jórészt a 13. századi változatokat vitték tovább, vagyis ugyanúgy előfordulnak a kereszt, kettőskereszt, liliom vagy azzal variált életfa, állatalakos és a geometrikus térkitöltésű ábrázolások. Természetesen feltűntek új ábrázolások is, azaz a rozetták, de még 21 Bárdos 1987, 5. 22 A kutatásnál figyelmen kívül hagytam a feldolgozás alatt álló szegedi vár közel 1030 sírból álló templom körüli temetőjét, azonban innen is elég kevés ilyen gyűrű került elő (Horváth - Fogas 2011, 254]. 23 A templomon belüli temetkezések száma az Árpádkorral szemben a késő középkorban jelentősen megnövekedett, mivel már nemcsak a kegyurak és családjuk, hanem a társadalom más tehetős rétegei számára is lehetőség nyílt erre, nyilván az egyháznak tett megfelelő adomány ellenében (Kubinyi 2005,14-16; Ritoók 2010,482-483). inkább a nagyméretű gótikus (majuszkulás vagy minuszkulás) monogramok (Hatházi 2005b, 74). Megjelenésük idejét egyelőre pontosan nem lehet eldönteni, amit már Hatházi Gábor is kifejtett. Ennek oka, hogy nem állnak rendelkezésünkre az Anjou-kor első feléből származó pénzekkel keltezhető sírok, mert a keresztény temetkezési rítus miatt körülbelül a 13. század közepétől a 14. század közepéig a halott mellé ritkán adtak halotti obulust. Ezért csak feltételezhető, hogy a monogramos gyűrűk valamikor a 14. század közepén terjedtek el. A legkorábbi példányaikat Nagy Lajos (1342-1382) pénzei kísérik, felső időhatáruk pedig a 15. század első évtizedeire tehető. Ezt a legkésőbbi példányaikkal előkerült Mária királynő (1382-1395) és Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) pénzei támasztják alá (Hatházi 2004, 92, 94; Uő 2005a, 103-106; Uő 2005b, 74-75). A gyűrűk használatát tekintve megoszlik a kutatók véleménye, főként azzal kapcsolatban, hogy a gyűrűfejen helyet foglaló vésetek pecsétlés céljából vagy csak közönséges díszítésként jelentek meg rajtuk. Hatházi Gábor a kérdést úgy foglalta össze, hogy a 13. századi példányok testarányai még megengedik, hogy pecsétlésre használják, de a 14. századtól inkább díszítő céllal jelennek meg. Hiába nőtt meg a gyűrűfej mérete, ha a véset továbbra is jórészt sekély maradt, főleg, hogy a gyűrűk állaga sem sokban változott. Ugyanis a huzalkarikás és a fejjé kiszélesedő típus esetén már a gyűrűfej is vékony, törékeny lemezből készült, de a hozzájuk kapcsolódó karikák sem voltak tartósabbak. Ezért aztán többségük egyetlen oklevél hitelesítését sem élte volna túl, valósággal szétmállottak volna a meglágyult viaszba való nyomástól is (Hatházi 2005b, 75). Kutatásom során, ahol csak a gyűrű minősége és anyaga megengedte, készítettem lenyomatokat. Ezek több esetben is igazolták az előbbieket, viszont a gyűrűk vésete hiába volt sokszor sekély, a lenyomat tisztán és kivehetően látszódott. Bár ez persze még nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban használták is pecsétlésre. Az öntött változatokra csekély számuk ellenére ugyancsak igazak a fentiek. Hiába engedné a valódi pecsétlést masszívabb szerkezetük, ha a rajtuk lévőábrázolásokviszontannyira kezdetlegesek, hogy ettől funkciójukat vesztik. 75
