Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László Mert művész a gölöncsér.” A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században szövetkezet által szervezett tanfolyamon sajátította el Dósa Sándortól. A képzésre összesen huszonhármán jelentkeztek, ám az első órák után rajta kívül fokozatosan minden résztvevő lemorzsolódott.61 Dósa Sándor halálát követően átvette mestere műhelyét és felszerelését a gipszmintákkal együtt, mivel az örökösök nem mutattak hajlandóságot a mesterség folytatására. Az 1950-es években önálló iparosként próbált boldogulni, de nagyon sok nehézséggel kellett szembenéznie. Nemcsak a hatóságok ellenőrizték szigorúan a tevékenységét, hanem a feketekerámia iránti kereslet is jelentős mértékben visszaesett. Az 1950-es évek közepén egy ideig Hódmezővásárhelyen a Majolikagyárban dolgozott gyártásvezetőként, illetve kereskedelmi osztályvezetőként, majd az 1960-as évek elejétől tanári pályára lépett. Nemcsak a Horváth Mihály Gimnáziumban, hanem a Gimnázium és Ipari Szakközépiskolában (1991-től Pollák Antal Műszaki Szakközépiskola) is tanított, ahol tanfolyamok keretei között próbálta bevezetni a diákokat a feketekerámia készítésének rejtelmeibe. Egykori alma materével az 5+1-es oktatási rendszert bevezetését követően került szorosabb kapcsolatba, ahol szakoktatóként is tevékenykedett. Tanári pályáját a Berekháti Általános Iskolában fejezte be, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. 1959-ben a gimnázium fennállásának 100. évfordulója alkalmából Pardy István égette ki azokat a plaketteket, amelyeket Szentesi Géza szobrász tervezett.62 Szentesi tevékenységének nehézségeiről a helyi sajtó is beszámolt: „most ősszel, a Szentesi Felszabadulási hetek alkalmából kiállított néhány tárgyat, de a vásárlókedvű látogatóknak nem tudott adni szinte semmit. Műhelye nem dolgozik folyamatosan. Sok hivatali hercehurca, sok sikertelen próbálkozás van 61 Borsodi Ágnes dolgozatában ekképpen számolt be a tanfolyamról a Pardy Istvánnal készített interjú nyomán: „A vezető, Dósa Sándor - aki maga is készített fekete edényt - kiválasztotta a csoport két legmarkosabb legényét, eléjük tett 1-1 nagy edényt, víz és darabolatlan agyag volt benne, s 2 óra hosszáig gyuratta velük. Az izzadság homlokukon csurgott lefelé. Ekkor Dósa azt mondta, hogy ha még 2 óráig gyúrnak, akkor lenne félidős az agyag. A következő előadásra 2 növendék ment el...És csak egy végzett, s ez Pardy volt.” (Borsodi é.n., 5). 62 Bácskai Mihályné szíves szóbeli közlése emögött. Nem tudott szót érteni budapesti fórumokkal, központokkal. Csak kerámiából nem tud megélni, az iskolai munkája mellett kevés ideje jut a műhelyre. A szentesi városi tanács támogatja - támogatná jobban is. De azt mondják, nincs mit. Nemrégiben szentesi kerámiát akartak vásárolni - a városban szereplő vendégművészeket megajándékozandó -, a műhelyből azonban egyetlen darabot sem kaphattak; nem volt. Megrendelők tucatjai várnak most is a kerámiatárgyakra".63 Szentesen helyi agyagot használt, amit a repülőtér környékéről termeltetett ki, és fuvarossal szállí- tatott haza. Az előkészítést, a hígított alapanyag szűrését már saját maga végezte. A Somogyi Béla utcai lakóház mosókonyhájában épített katlant magának, aminek a falazatát vályogtéglák alkották. Ha mázatlan edényekre kapott megrendelést, akkor azokat az 1940-es, 1950-es évek fordulóján Dömsödi László műhelyében égette ki. Kerekes István, helyi szobrászművész sokat dolgozott Pardy Istvánnál, különösen akkor, amikor a település címerét készítette. Szentesen szoros kapcsolatot tartott fent Csalog Józseffel, aki sokszor adott neki tanácsot a régészeti korszakok agyagművességével kapcsolatban. Pardy István az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek közepéig az egyetlen olyan kézműves volt Szentesen, aki a redukciós égetési eljárással készített díszedényeket, vagyis ebben az időszakban ő képviselte egy személyben ezt a sajátos kézműves irányzatot. (3. kép) 1978-ban a Veszprém megyei kis településre, Aszófőre költözött, ahol munkásságának új szakasza kezdődött. Nem véletlenül esett 63 Nádudvaron a fekete edények készítése az 1930-as években szűnt meg, amikor az agyagiparosok áttértek a mázas kerámia gyártására. Az 1950-es években a Hajdú-Bihar Megyei Tanács hathatós közreműködésének köszönhetően alkották újra a redukciós eljárással égetett termékeket, amiben a Fazekas család tagjai fontos szerepet játszottak. Az értékesítés lehetőségeit először a megyei tanács művelődési osztálya teremtette meg azáltal, hogy a művelődési házakszámára dekorációs célokkal nagymennyiségű díszedényeket rendelt. Később a Népművelési Intézet, a Művelődésügyi M inisztérium és a háziipari szövetkezet támogatásának köszönhetően megkezdődött a kereskedelmi forgalmazás is. Sarosácz György a mohácsi kerámiát feldolgozó kötetében részletesen nyomon követte azt, ahogyan az 1950-es évektől a kézművesek a díszedények gyártására történő váltás során sajátos stílusvilágot alakítottak ki maguknak (Béres 1965, 106-109; Sarosácz 1972, 88-92). 306
