Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Tömörkény István (1866–1917) örökében
Apró Ferenc Egy s más a Barlanglakokról [...] Csak a helyszín volt szokatlan és idegen [...] addig sohasem láttam ilyet [...] De nem látott a díszlettervezőnk, Kéméndy Jenő sem, hát bizony csak úgy, gondolom-formán állítottuk össze és festtettük meg a díszletet. Akkor aztán nekiláttam a részletes munkának, de mindjárt a darab elején beléütköztem egy előttem teljesen ismeretlen valamibe. »Az asszony meggyújtja a tatart.« [...] Aztán meg ezt találtam: »a dudás játssza a Jó Pálos nótát«. [...] ...írtam hát Tömörkénynek Szegedre. Postafordultával megérkezett a felelet...". (Csathó 1960, 327) Ide másolom Tömörkény sorait, hiszen meglepőn kevés levél maradt fönn tőle: „Igen tisztelt uram! Köszönöm szíves levelét, mellyel megörvendeztetni szíves volt. A tatar a tanyai szegénység régi világító eszköze. Egy ilyenforma: (itt rajz következett] cseréptárgy, amelybe zsiradékot tesznek, meg egy darab rongyot, ócska madzagot, s ezt meggyújtva világít a tatar. Másfelé pilácsnak is nevezik. Levele vétele után mindjárt kerestem egyet a piacon, de ma éppen nem volt kapható a fazekasoknál. Hétfőn a főpróbára felmegyek, majd viszek belőle egy darabot a magam néprajzi anyagából. A jó Pálost majd lekottáztatom ma este valamelyik cigányprímással, s a kottát hétfőn szintén felviszem. Különös dallamú, régi nóta ez, tudtommal az egyetlen olyan népies nóta, amelyhez csak szóló férfitánc jár. Teljes tisztelettel őszinte s kész híve: Szeged, 1913. I. 18. Tömörkény István"l A január 20-i, hétfői főpróbán az első sorban ült írónk és Csathó Kálmán. Ismét a rendezőé a szó: „Tömörkény azonban abban a percben, mikor az első mondat elhangzott, előhúzta zsebkendőjét, és elkezdte szemét törülgetni, meg az orrát fújni. Eleinte azt hittem, náthás, de aztán láttam, hogy könnyezik. Mikor a függöny összecsapódott, szeme vörösre volt sírva, és szipogva szólt:- Gyönyörű! ...Soha életemben... - Itt a meghatottság elfojtotta hangját, nagyot nyelt, és azt mondta: - Igazán köszönöm! [...] Csak hálálkodott 1 1 A levél fakszimile közzététele: Csathó 1960, a fényképmellékletek között. és lelkendezett, mikor pedig a bemutató után, amely kivételesen nagy sikert hozott, hazautazott Szegedre, még onnan is küldött nekem külön egy meleg hangú köszönetét: »a művészi jóindulatért, amellyel a kis pusztai játék színrehozatalában a darab iránt viseltetett«." (Csathó 1960, 328) Csathó még egyszer visszatért a színműre. Hogy Tömörkény „könnyekre fakadt, csak azt bizonyítja, hogy hittel írta, amit írt: mélyen áté- rezte; szívvel-lélekkel osztozott alakjai bújában és örömében. Ezért is volt darabjának másokra is oly nagy hatása" (Csathó 1960, 328). A szerepekben Pethes Imrét (Tandari), Cs. Alszeghy írmát (Tandariné), Rajnai Gábort [Sándor], Mátrai Erzsit [Róza], Rózsahegyi Kálmánt [Biczók], Gyenes Lászlót [erdőmester] és Sugár Károlyt [dudás] láthatták a budapestiek. A Szegedi Napló másnapi számában a lap fővárosi tudósítója így áradozott: „Az előadás egyike volt a legjobbaknak, amit e nemben a Nemzeti Színház produkált. A színészek érezték a kivételes alkalmat, és azt, hogy kivételes íróval állnak szemben, és fölségesen rácáfoltak arra a minduntalan fölhangzó vádra, hogy a mai színésznemzedék nem tud népies drámát játszani. Bámulatosan karakterisztikus volt az előadás, mindenki a helyén, és mindenki az író lelkes szolgálatában [...] A rendezés kifogástalansága Csathó Kálmán dr. érdeme" (Szegedi Napló 1913. jan. 22.). A darabról az összes fővárosi napilap közölt kritikát, igaz, akkoriban ez természetes volt. A Neues Pester Journal február 23-i, telitalálat sorai szerint: „az alakok azok, amelyek olyanok, mintha tölgyből lennének faragva, mintha a földből nőttek volna ki, igazak, őszinték, és őket csak egy Isten kegyelméből való művész láthatta és formálhatta meg.” A Napló január 24-én szemelgetett a fővárosi kritikákból. Keszler József Az Újság 23-i számában ezt írta: „Tömörkény [...] az egyetlen magyar író, aki a magyar nép lelkét és életét ismeri”. A neves kritikus a jövőbe is nézett: "reménykedjünk, hogy Tömörkény rövid időn belül háromfölvonásos színdarabbal lép elő” (Szegedi Napló 1913. jan. 24.). Juhász Gyula szerint „őszinte, mély és maradandó siker, költő és közönség ritka bensőséges találkozása és öröme egymásban, amelynek csak 24
