A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2016., Új folyam 3. (Szeged, 2016)
TERMÉSZETTUDOMÁNY - Sánta Gábor: Gajdács Mátyás és Fekete István
Gajdács Mátyás és Fekete István Sánta Gábor Fekete István tekintélyes irodalmi hagyatékának nagyobbik hányadát az Ajkai Városi Múzeum őrzi. A küldeményekbe lapozva hamar megállapítható, hogy a szépírói pályája újraindulásától, vagyis 1955 után a postások naponta tucatjával vitték a leveleket és képeslapokat otthonába, a budapesti Tárogató út 77. szám alá. Nemcsak rokonok és barátok, de ismerősök meg ismeretlen rajongók serege is írt az egyre többet betegeskedő Fekete Istvánnak, aki pedig - a kimerítő személyes találkozások helyett - szinte mindig mindenkinek válaszolt. 1963 kora tavaszán Dorogról is kapott egy gépelt levelet, amelyben egyik olvasója „szakértőként” kereste meg, mondván, „a közelmúltban az Esti Hírlap egyik számában megjelent egy cikk. Az Ikarus-gyár dolgozói jártak Afrikában, és ott állítólag Tanganyika Dar S. Salam városában találkoztak [egy] Gajdács János [így!] nevű magyarral, aki Kittenberger Kálmán szolgájának nevezi magát. Ez a hír társaságunkban erős vitát indítottéi. Egyesek szerint lehetetlen, mások szerint lehetséges. Kétségtelen, Kittenberger Kálmán egyjik] könyvében sem tesz említést róla, holott még a fekete szolgáit is név szerint nevezi [meg]. Ellene szól az a tény is, hogy nem volt abban a helyzetben, hogy még innen vigyen magával szolgát. A vita folyamán felmerült Fekete úr Kittenberger Kúlmúnról szóló könyve, ahol azt mondhatnám, a legkisebb mozzanat is meg van írva a nagy vadászunk és kutatónk életéről, és erről sehol nincs erről szó. A furcsa az benne, hogy most, a halála után néhány évvel jelentkezik az illető. Feltehető, hogy nem egészen mond valót". A dorogi levélíró azzal a reményével búcsúzik, hogy „ebben a kérdésben Fekete úr mielőbb kimondja a döntő szót".1 * 1 Tárnaiúzeum. Kézirattár. Tanganyika 1961 és 1964 között független János levele Fekete Istvánhoz. Dorog, 1963. márc. 28. Ajkai Városi M volt, Dar-es-Salaam Az Esti Hírlap beszámolójának utolsó előtti bekezdésében a négy magyar férfi „emlékezetes élményéről” egészen pontosan a következő olvasható: 1962/63 fordulóján „Dar-es-Salaamban megkerestünk egy öreg magyart, Kittenberger Kálmán egykori vadászinasát. Hetvennégy esztendős; ötvenet Etiópiában töltött, Kittenbergerrel ment ki annak idején, [és] ottragadt. Tökéletesen beszél magyarul Gajdács János [itt szintén így!] bácsi, és kitörő örömmel fogadott bennünket. Minden évben készül haza, most is azt mondta: viszontlátásra otthon. Küldött egy ritka madarat a Madártani Intézetnek, és mindenáron ránk akart erőszakolni egy oroszlánbőrt; nehéz volt, a repülőgépen nem hozhattuk volna el.”2 Nyilvánvaló, hogy valaki ezúttal is félreértett valakit. János? Szolga vagy inas? Egyik sem. 1. Ki volt Gajdács Mátyás? Százharminc évvel ezelőtt, 1886. február 22-én, Békéscsabán született. A bőrkikészítést meg a preparálást Haering Ede szegedi (Zsigmond, majd Csemegi utca 5-7. szám alatti] műipar- és tanszergyárában sajátította el. A gyorsan fejlődő cég az alsóvárosi Borbás utca 2. alatt új telephelyet kezdett el építeni, azonban az ígéretes vállalkozás 1909-ben tönkrement.3 Gajdács Mátyás ezután a fővárosi Lendl Adolf neves preparatóriumának és tanszerkészítő műhelyének munkatársa lett. Először 1911/12-ben, a zoológus Kovács Ödönnel járt Afrikában; az abesszíniái expedíció preparátora volt. Ezután rövid itthoni tartózkodás következett, majd hamarosan a fővárosa. Ezután Zanzibárral egyesülve Tanzánia lett a térség neve. 2 Bende Ibolya: Kaland Afrikában. Esti Hírlap, 1963. febr. 25. 3. Az újságíró nyilvánvalóan pontatlanul nevezte meg a tanganyikai magyar vendéglátó nevét. 3 Bátyai Gitta: Preparátumok, iskolaszerek. Haering Ede szegedi tanszergyára. Szeged, 1990-91/12-13.78-83. 329