A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2015., Új folyam 2. (Szeged, 2015)
NÉPRAJZ - Pugel Nóra: „Elvisz a Szent Mihály lova...”. Régi és új szállítóeszközök a temetőkben
Purgel Nóra Elvisz a Szent Mihály lova...” Régi és új szállítóeszközök a temetőkben „Elvisz a Szent Mihály lova..." Régi és új szállítóeszközök a temetőkben Purgel Nóra „A temetésben, a halott utolsó földi útjában is volt valami ünnepélyesség" - írja Bálint Sándor, a szegedi nagytáj neves kutatója. (Bálint 1980,196) Ez a megállapítás máig érvényes, hiszen az elhunyt hozzátartozói utolsó útján méltósággal szeretnének elbúcsúzni szerettüktől. A temetésnek és a halott kísérésének különböző módjait nemcsak az ízlés, hanem az anyagi lehetőségek is meghatározzák. A hagyományoktól könnyebben megváló, újításokra fogékonyabb városi környezetben manapság helyi vállalkozót, általában nagyobb temetkezési vállalat képviselőjét bízzák meg a gyászolók, hogy intézze a temetési szertartás ügyeit: a halott elszállítását az otthonából vagy a kórházból, a sír kiásását, a koporsónak és kellékeinek megrendelését, a koszorúk készítését. A falvakban sem különbözik sokban a gyászszertartási ügyek intézése, azonban akad még olyan település, ahol bizonyos régi szokások, hagyományok ma is élnek. A téma választására személyes tapasztalat is ösztönzött, hiszen a környéken egyedülálló, hagyományos, műtárgy kategóriába sorolható eszközt alkalmaznak a szegvári temetéseken. A külső szemlélőnek talán különleges, az oda- valósiaknak azonban megszokott tény, hogy a búcsúztató szertartás után üvegezett, faragott gyászkocsival viszikki a koporsót a ravatalozóból a sírhoz. Tanulmányom fő célja annak a leírása, hogy milyen eszközzel szállítják az elhunytat ma, a 21. század elején, és hogyan történt ez régen? Hogyan használták a sokat emlegetett Szent Mihály lovát és a halottas kocsit? A szállító eszközök használatának időszakát először a környékbeli népéleti tanulmányok alapján idéztem fel, majd adatközlőket kerestem, akik még emlékeztek az egyes szállítóeszközök használatára, és a helyi koporsókészítőkkel kapcsolatban is élők az emlékeik. Kitekintés a helytörténeti irodalom alapján Számos néprajzi, helytörténeti írás foglalkozik a halottal kapcsolatos szokásokkal, szól a hiedelmekről és az utolsó földi útról, a temetési szertartásokról, ám ezekben csak néhány sor szerepel a halott szállításánakaz eszközeiről. Mindemellett az adatközlők elbeszéléseire támaszkodva a tanulmányszerzők csak néhol tüntetik fel az ún. Szent Mihály lova és a gyászkocsi használatának leírását. Ez alól kivétel az algyőiek szokásairól szóló leírás, ahol immár az 1940-es években is volt temetkezési vállalkozó: a „[...] koporsót ki Szegeden, ki Vásárhelyen szerezte be”. Akkor szinte minden algyői család tőle vette meg halottja számára a koporsót, nála rendelték meg a halottas kocsit és a sír ásását is.” (ifj. Lele 1987, 399) E mellett Bálint Sándor munkái is rámutatnak, hogy mikor még a családi háznál történt a felra- vatalozás, a Szent Mihály lován - fadeszkákból készült hordozó eszközön - vitték ki a halottat a temetőbe, majd ezt 19. században felváltotta a halálkocsi. (Bálint 1980, 199) A Fejér megyei szokásokban is megtalálható ez az asztalosok, bognárok által fából készített, négylábú eszköz, mely a nevét onnan kapta, hogy az egyházi tanítás szerint Szent Mihály az utolsó ítélet angyala, a jó halál oltalmazója. „Temetéskor a koporsót nemcsak ráhelyezték, hanem a háztól a sírig azon vitték". (Gelencsér 1991,485) Egy 1778-as adat szerint a zámolyi egyházközösséget egy komáromi asztalos céh ajándékozta meg egy ilyen halottszállító eszközzel. (Gelencsér 1991,485-486) A Szegvárral szomszédos településen, Mindszenten a „lányhalottat lánybarátai, fiút fiúbarátai vitték a sírhoz a Szent Mihály lován, amely fából készült, négylábú halottszállító 261
