A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2015., Új folyam 2. (Szeged, 2015)
NÉPRAJZ - Fodor Ferenc: „Mestörös embörök”. Technikai újítások a paraszti gazdaságokban
„Mestörös embörök" Technikai újítások a paraszti gazdaságokban Fodor Ferenc "Sehol annyi kis szerszámot és munkaalkalmatosságot nem láthat az ember, mint ezen a vidéken. Hegyes kis karók, ásók, széles és keskeny kapák, karaszolók és faápoló szerszámok, talicskák, targoncák, és húzós kis kocsik, mind a közelharc fegyverei, melyeket a kisemberek használnak a nagy elemekkel szemben." - írta Erdei Ferenc 1937-ben a Kiskunhalas környéki homokon gazdálkodó parasztemberek leleményességéről. (Erdei 1977,192] Ez a kényszer szülte leleményesség máigjellemző a Duna-Tisza közi Homokhátságon gazdálkodó emberekre. A gazdák hamar belátták, hogy „haladni kell a korral", el kell fogadni a technikai újításokat. Szilágyi Miklós megállapítása szerint: „Természetes fejleménye a technikai ismeretek popularizálódásának, hogy volt parasztok között [...] viszonylag sokan vannak olyanok, akiknél a lóimádat gépimádatba, motorimádatba fordult át." (Szilágyi 2009, 39] „A minimális közgazdasági ismeretekkel rendelkező parasztok óriási munkabefektetéssel, szorgalommal és leleménnyel, a személyi igények leszorításával mégis gyarapították a gazdaságok egy részét. A korszerű gazdasági műveltség hiányát a természetes észjárás, a józan parasztész volt hivatott pótolni. (Kosa 1969, 63] A szocialista gazdaságpolitika tovább rontotta a helyzetet. Legtöbb helyen a gazdasági felszereléseket a téeszszervezések során begyűjtötték, a gazdák igaerő nélkül maradtak. Szerencsés helyzetben voltak azon települések lakói, ahol szakszövetkezeteket alakítottak.1 Szinte minden településen élnek (éltek] olyan emberek, kiket a helybeliek "ezermestör", "mestörös embör" 1 A homokhátság néhány településének idevonatkozó történetéről ld. Nagy 2013.- vagy Kosa Lászlót idézve: „konstruktőr parasztember vagy iparos" - ként ismert a falu. (Kosa 1969, 64] A gazdák igénye folyton változott. Különös jelentőséggel bírt ez jelenség a szőlő-, és gyümölcstermelő területeken. Új gépek vásárlására nem volt lehetőség, ezért köztes megoldást választottak. Lovas kocsikhoz hasonló motoros kocsikat állítottak elő. A következőkben néhány példát szeretnék bemutatni, a teljesség igénye nélkül, melyekről a szűkös szakirodalomban olvastam, illetve a homokhátsági településeken folytatott kutatásaim során találkoztam, különös tekintettel a nemrég elhunyt Bodor Péter csólyospálosi lakatosmesterre. A néprajztudomány valószínűleg örökre adós marad annak kiderítésével, hogy kik, hol és milyen technikai eszközök felhasználásával kezdték „gyártani" ezeket a szerkezeteket, mivel ma már alig látni hagyományos motorokkal szerelt kocsikat. Sajnos, egyre kevesebben élnek azok közül, akik az első kocsikat megépítették. „A végét járja a csettegő gyártás, mert a »cset- tegős generáció« együtt öregedett meg a járműveivel" - nyilatkozta Fogl András, vadkerti lakatosmester. (Káposzta 1998, 421] Soltvadkerten úgy tartják, hogy az ottani mesterek gyártottak először motoros kocsit. „A csettegő ötletének elindítója idős Schütt József volt a Gratzer utcában. Egyszer jött hozzám, hogy őneki nagyon jó lenne egy olyan gép, ami homokon jól elmegy. 1964-et írtunk ekkor. Nagyon sok szempontot megjelölt, mint például, hogy fordulékony legyen, megadta a platónagyságot, mely a gyümölcsös ládákhoz igazodott. így készült el az első gép, melyet nem is a 7-8 lóerős M1B, hanem a 4 lóerős MIA motor hajtott.” - mondta 227
