A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2015., Új folyam 2. (Szeged, 2015)

Búcsú Trogmayer Ottótól

Búcsú Trogmayer Ottótól

Szeged végső üzenetét tolmácsolom szeretett múzeumigazgatójának, díszpolgárának, Trogmayer Ottónak. Szeged búcsúüzenetét és tiszteletteljes főhajtását, köszönetét és háláját.

Mert a napfény és a kultúra városa - csakúgy, mint az ország - nem lehet elég hálás az életműért, a sugárzó személyiségért, az istenáldotta tehetségért és a légkörért, mely Trogmayer Ottót nemcsak a közösség részévé, de formálójává tette.

Mert a város nem csak falakból épül. Egy város nem tégla, beton, paloták. Ami a várost várossá, a közösséget közösséggé teszi, az a szellem - Szeged -, melyet a falak közé lehelni csak minőségből, tudásból, akaratból és szorgalomból lehet. És ahhoz, hogy a falak megálljának, kellenek az oszlopok: ők, akik sugárzó személyiségükkel, istenáldotta tehetségükkel tartják fölöttünk a magas eget.

Trogmayer Ottó személyében most kidőlt egy oszlop.

Nagyon nehéz lesz - és nagyon sokan kellünk hozzá, hogy vállunkra véve pótoljuk megtartó erejének hiányát.

Olyan ember volt, aki körül nemcsak megelevenedik, de egyenesen táncra pördül a múlt, s aki körül táncra pördül a múlt, annak a jövő szolgáltatja a muzsikát. Aki ilyen, az mindenképpen hisz a szépségben, az igazságban, az ember teremtő erejében - sőt meg is tanít hinni a szépségben, az igazságban, s az ember teremtő erejében.

Színész szeretett volna lenni - és valahol az is volt.

Tudós - de előadóművész. Eleven cáfolata annak a képnek, ami a tudósról él bennünk.

Már a megjelenése is összetéveszthetetlen, ahogyan mondani szokták: „városképi jelentőségű" volt.

Akárcsak nagy szegedi elődjéé, a tudós-tanár, professzor Szent-Györgyi Alberté. Szentgyörgyit pipája, legendás autója, Buick-ja nélkül nem lehetett elképzelni. Trogmayer professzor a haza lódenkabátos korszakában is páratlan eleganciával viselte csokornyakkendőjét, védjegyévé vált sétapálcáját - s vitte magával mindenhová az európai, magyar, szegedi polgár szabad lélegzetét.

Tudós volt, de olyan, akiből teljességgel hiányzott a professzoros komolykodás. Tudós, aki a rá jellemző csöndes iróniával hirdette, s olykor professzortársait bosszantotta: „nem csak az a tudomány, ami érthetetlen”.

Szegedibb volt a szegedieknél, noha nem a körtöltésen belül született.

Neki köszönhetjük, hogy elhitette velünk: mélységes mély a múltnak kútja - ahová leereszkedni, éppen jelenünk, s jövőnk érdekében- mindig érdemes.

Amikor megkapta a tudományos pályafutásért Magyarországon megkapható legmagasabb elismerést, a Széchenyi díjat, a maga természetes egyszerűségével úgy fogalmazott: „talán a szüleim most látnak odafentről és azt mondják: „hát ez a fiú most kivágta a rezet”.

Pedig nem volt könnyű az ötvenes évek foj- togatóan szűk levegőjében - Móra, Tömörkény városában, Móra, Tömörkény árnyékában muzeológusnak lenni.

De a mindent eldöntő sors vagy a szerencse is segített. A sors Neki könnyű lépteken érkezett, és Szabó Szilveszternek hívták. 14 éves tápai fiú volt és egy gyékényszatyrot lóbált szégyellősen- benne pár cserépedénnyel - amitől nagyot dobbant az őstörténész szíve.

És előkerült a kerékpár, igen, a hatvanas évek elején az volt a Buick megfelelője, és Trogmayer Ottó elkerekezett, hogy Csórván kiássa egy addig az Alföldön ismeretlen, bronzkori népcsoport temetőjét.

És kiásta később - Erdei Ferenc szavával élve- a „honfoglalást” Sövényházán (ma Ópusztaszer, mely elnevezést Ő nagyon nem szerette), kiásta, kitalpalta hozzá a segítséget, a támogatást, hogy aztán húsz éve ott állhasson fő műve, a Nemzeti Történelmi Emlékpark megnyitóján. Emlékszem az Emlékpark átadására.

Tömött bajusza alatt fénylő volt a mosoly 1994-ben, mellette álltam, mint Szeged fiatal parlamenti képviselője. És valami olyasmit súgott nekem az ünnepélyes pillanatban, hogy „tudom, Lacikám, hogy Téged csak a jövő érdekel.

9