A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2014., Új folyam 1. (Szeged, 2014)
NÉPRAJZ - Vukov Anikó Veronika: Egy kéziratos könyv bemutatása - A folklorizáció példái a 19. század végéről
Vukov Anikó Veronika Egy kéziratos könyv bemutatása - a folklorizáció példái a 19. század végéről eredményeit. Az általam vizsgált Csató-könyv- ben szereplő, gazdálkodásra vonatkozó bejegyzések (melyeket későbbi fejezetben mutatok be), alkalomszerűen íródtak és csekély hányadát képezik a kézirat anyagának, ezért nem adnak lehetőséget a fentiekhez hasonló, bővebb elemzéshez. Az általuk nyújtott tanulság leginkább az, hogy az egyén életében ugyanazon füzetébe különféle célú bejegyzések kerülhetnek, így tükrözhetik az élete során történő szerepváltozásokat. A gazdasági naplókhoz hasonlóan, az alábbi esetekben is használati eszközként szerepel az egyén életében a kézirat: foglalkozáshoz kapcsolódó gyűjteményként szolgál a vőfélykönyv, a katonakönyv (a Csató-könyv is idetartozik), vagy személyes ízlés szerint válogatott daloskönyv, illetve ponyvák népszerű írásait egy- begyűjtő kézirat. Ezen kézirattípusok közös jellemzője, hogy tartalmuk másolás, illetve szóbeliség révén terjedt és öröklődött. A katonakönyvek (mint Csatóé is) szintén az énekeskönyvek csoportjába tartoznak, katonai szolgálat idején füzetben megörökített vegyes jellegű feljegyzéseket tartalmaznak. „Régi hagyományt követ e félig »emlék«-, félig »verseskönyv«, mely az ún. Ferenc József-i időkben terjedt el legjobban, de korántsem széles körben. Személyi tulajdonban volt, szívesen olvastak fel belőle, és egymásnak kölcsön is adták."2 A közköltészetre vagy populáris költészetre irányuló eddigi értelmezéseket és vizsgálatokat Küllős Imola összefoglalása nyomán (Küllős 2004,11-30) mutatom be. 2 Ritkán adtak neki címet (pl. 'Katona Könyv s fel Jegyzések, Versek'), jóval gyakrabban az egyes szövegeknek (A baka gondolatai; Katonatörténet; Mikor álltam posztot ... stb.j; némelykor pedig utószóban ajánlják munkájukat (Eztet a kis könyvet el lehet olvasni!; Ezen verseskönyvet egy árva kéz írta, Aki a császárt három évig szolgálta...). E katonakönyvek tartalma feltűnően vegyes, az idegen hatások beáramlásának hű tükre. A bemásolt darabok többsége vers; a katonák kötött formában jobban ki tudták fejezni magukat. Műfaji szempontból azonban teljes az oldottság és igen nagyfokú az aktualizálás: majdnem mindent a katonaéletre vonatkoztattak (Katona 1980a, 105). A közköltészet kifejezést Marót Károly 1949- ben használta elsőként a magyar irodalomtörténeti kutatásokban az alábbi jelentésekben: 1) 'irodalom előtti korok költészete' - amint Küllős rámutat, itt nyilván a műköltészet és a népköltészet szembenállását megelőző időszakra utal, amelyet feltehetően társadalmi homogenitás jellemzett, 2) 'sokak költészete’, „mindenkihez szóló költészet, amely az egész társadalom kulturális közkincse” (Voigtot idézi Küllős 2004, 12). A fentinél árnyaltabb definíció Ortutay Gyuláé (Ortutayt idézi Küllős 2004, 12), aki népköltészetnek tulajdonította a közköltészeti jelleget.3A Csató-kézirat esetében lényegre- törő Ortutay Gyula megfogalmazása: a közösség nem társadalmi rétegre - vagy csoportra utal, sokkal inkább a felhasználók csoportját érthetjük alatta. Könyvünket vizsgálva ugyanis olyan szövegekkel szembesülünk, amelyek ebben a korban minden bizonnyal a különböző társadalmi rétegek körében egyaránt népszerűségnek örvendtek. Továbbá kijelenthetjük, hogy ez a fajta „szabad mozgás", amely a 19. század kulturális életének ezt a szeletét jellemezte, teremtette meg a Csatóéhoz hasonló kéziratok keletkezésének lehetőségét. A következőkben ismertetett meghatározások közös pontja, hogy a közköltészet definiálásakor előtérbe helyezik a népköltészet-műköl- tészet fogalompárt. Stoll Béla (Stoll 1958, 176) a 17. századi kéziratos énekanyagot „irodalom alattinak" nevezi (nyilvánvalóan a mindenfajta kánonnak megfelelő egyházi énekköltészetre, ill. udvari irodalomra gondol). Köllő Károly (Kócziány - Köllő 1972, 25) és Varga Imre (Varga 1964, 601-608) a kéziratokban terjedő verses hagyományt (pl. kollégiumi 3 Az ő szavaival: „A közköltészeti jelleg fogalmazásunkban annyit jelent, hogy a népköltészeti alkotás mindig is a közösség legáltalánosabb kifejezési igényeinek tesz eleget, a kifejezésnek nem az egyéni, elkülönítő jellegét keresi, hanem azokat a - mondhatnók, végérvényes, elemi megfogalmazásokat, amelyek közösek, szinte formulaszerűek, amelyeket a közösség (akár szűkebb, akár tágabb értelmezésű közösség) egyetemlegesen vállalni tud, a maga állapota hiánytalan kifejezésének érez.”(Uo.) 509
