A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2014., Új folyam 1. (Szeged, 2014)
NÉPRAJZ - Kerekes Ibolya: A tápai gyékényszövő háziipar átalakulásai a 20. században
A tápai gyékényszövő háziipar átalakulásai a 20. században1 Kerekes Ibolya Tápé gyékényszövő háziiparának 20. századi történetéről tanulmányok sorát tették közzé az előttem járó kutatók. Az 1980-as évek végéig élő hagyománnyal találkozhattak, ha ellátogattak Tápéra. Az utókor nagy szerencséje, hogy az akkori „jelenkutatásnak” köszönhetően részletes leírások születtek a gyékény feldolgozásának folyamatáról, az itt készített tárgytípusokról, az elkészült darabok értékesítéséről.1 2 Azért is felbecsülhetetlen értékűek ezek a közlemények, mert egy mára letűnt világot örökítettek meg. Az 1989-1990-es rendszerváltást követően ugyanis jelentősen visszaszorult, majdhogynem eltűnt a növény feldolgozása a faluból. A korábbi tanulmányokban kevés szó esett arról, hogy a feltehetően több évszázados hagyományra visszatekintő tápai gyékényszövő háziipar egy tudatosan felépített, országos hálózatba tagozódott be. A jelentős állami támogatással létrehozott struktúra kiépítése a 19. század második felében kezdődött és a 20. század utolsó évtizedéig működött. A rendszer- váltás, az állam kivonulása a gazdaságból - sok más mellett - e struktúra összeomlását eredményezte, amely aztán maga alá temette Tápé ősi háziiparát is. írásomban azokra a folyamatokra kívánok összpontosítani, amelyek a tápai gyékényszövő háziipar 20. századi virágzását és hervadását eredményezték. Ebbe a tágabb környezetbe helyezve igyekszem bemutatni helyét, szerepét, eltűnésének okait. 1 A tanulmány megírásához a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja nyújtott támogatást. 2 Csak néhány jelentősebbet kiemelve a sorból: IMRÉD1 MOLNÁR 1933; HORVÁTH 1939; ILIA - JUHÁSZ 1960, 1971.; KOLLÁR 1972; BÁLINT 1976, 393-404; JUHÁSZ 1990,1991, 2000, 2007, 2011; SZABÓ, N. 2004. Gyékényfeldolgozó háziipar a 20. század első felében A Darányi Ignác által vezetett földművelésügyi minisztérium számos intézkedéssel próbálta támogatni a háziipart. Ezek közül érdemes kiemelni az 1903. július 2-án kelt, 5412. számú rendeletet, amely Keller Gyula „földmívelésügyi minisztériumba beosztott gazdasági tanintézeti tanár” személyében külön megbízottat nevezett ki a gazdasági háziipar területére. A miniszteri biztos feladatául kapta, hogy összehangolja a tanfolyamok szervezését, felügyelje a már dolgozó háziiparosok megfelelő eszközökkel és gépekkel való ellátását, egyeztessen a termelőkkel és a megrendelőkkel, „hogy a keresett háziipari cikkek a megkívánt formában és kellő mennyiségben álljanak a kereslet rendelkezésére", szállítási kedvezmények biztosításával, mintaraktárak, termelő- és értékesítő szövetkezetek létrehozásával segítse az értékesítést. A háziipar fogalomkörén belül a gazdasági háziipar csoportjába hat kisebb ágazatot sorolt a rendelkezés: a fafaragást, a vesszőfonást, a sás- és gyékényfonást, a gyékény- és nádszövést, a szalmafonást, valamint a seprű- és kefekötést. A rendeletet értelmező kommentárjában Keller Gyula maga is elemezte a pillanatnyi helyzetet és a rá váró feladatokat. A gazdasági háziiparhoz tartozó ágazatok előnyét abban látta, hogy átlagos kézügyességgel is hamar elsajátíthatók, a szükséges segédeszközök egyszerűek, házilag vagy helybéli iparosok segítségével könnyen elkészíthetők. Hangsúlyozta viszont, hogy csak akkor tudnak valóban jövedelmezővé válni (és maradni), ha olcsó munkaerővel, bőségesen rendelkezésre álló nyersanyagot 455
