A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

elképzelésekkel: melyik költő írna hozzá verset, melyik regényben ki lehetne, melyik festő választaná modellnek - mindezekhez finom öniróniával mosolygott. Főiskolai hallgató korából két önarcképéről tudok: az egyik vidám, derűs színű vázlat félrecsapott puha kalapban, pirosan duzzadó ajkakkal - talán az első nagy szerelem idejéből? Semmi vívódás - új mesterének könnyedsége felszabadította és minden területen sikeresnek érezhette magát. Kishugának tréfálkozó levelezőlapokat rajzolt és küldött, a maga helyén érezte magát. Ez az egyensúly megbomlani látszik a már említett kettős képen, a római iskola monumentalitásra, plasztikus erőre törekvő ízlése, Michelangelo tanulmányozása látszik ebben az időben minden munkáján. Énképének alakulásáról, feltehető belső válságáról már szó esett: belülről izzó tettvágy, a korszakban kétségtelelnül érlelődő forradalmi erők kitörni vágyó dinamikája jellemzi ezt az alkotást. Hogy a fordulat ekkor még sem következett be, azt a túlságosan is rövid római tartózkodás és a szegedi társadalom konzervativizmusa magyarázza meg. A szegedi közéleti személyiségek portréit első mestere, Karlovszky stílusában festette, egyértelmű sikert aratva széles körökben s ugyanilyen egyértelmű elutasításra találva a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjainál. Hogy ezzel a kitűnően megtanult mesterséggel szakított, azt jelzi az is, hogy Karlovszky stílusában nem festett önarcképet. Művészi és emberi felszabadulását az Etna- élmény hozta meg. 1939-ben több hónapot töltött Taorminában - magányosan, szegényes körülmények között, ha nem is a klasszikus bohém-nyomorban. Ez a magány megérlelte művészetét. Az Etna nyűgözte le és késztette olyan alkotásokra, és olyan eszmefuttatásokra levélben és szóban, amire ezelőtt nem mert vállalkozni. Emancipálódott a reá nehezedő társadalmi és családi elvárásoktól, szakított a belénevelt formális vallásossággal és elindult a maga utján. A "Kék Etna", az "Ezüst Etna", a "Színes Etna" alkotói útjának csúcspontjai, valódi remekművek. Ez az élmény évek múlva is visszatért, mint az igazi nagy találkozás a numinozummal - többek között néhány portrén, mint Kerényi Károly Lucia leánya gyermekkori képén, vagy mint figurális művészetének csúcspontján, az "Apokalipszisben. Ez utóbbi egy vasárnap délelőtti műtermi beszélgetés és felolvasás képi transzfigurációjaként jött létre és - véleményem szerint - a téma ritkaságszámba menő megragadása. Nem az ismert világvégi fenyegetéseket jeleníti meg, mint Dürer metszetei, hanem a vének, a négy élőlény, a trónon ülő kristályos ragyogású, ezüstösfehér látomását. Meditativ hajlama, a Zenit és Nadir közt örvénylő festői önkifejezése ebben az időszakban hozta létre a maguk nemében legjelentősebb műveit. Emberileg az ifjúkor gyakori, de soha sem banális megpróbáltatásai érték: viták nagyműveltségű, de konzervatív apjával, anyjának féltőn szerető korholásai, szerelmi csalódások. Ugyanakkor alakult körülötte a baráti kör, amely szétszóródása után is végigkísérte életútját s minden külső és belső megrázkódtatások között teodolitként mérte be értékeítéleteit. Két önarcképe készült a 30-as évek végén, ezek életének szintén 30. éve körül ábrázolják. Az egyiken szigorú, objektiv tekintettel szemléli önmagát háromnegyed alakban, balkezében palettával, jobb kezében lazán tartott ecsettel. Homlokán kemény ráncok, ajka beszédesen nyitott - a 30 éves férfi, aki visszanéz a félúton, önvizsgálatot tart és nem-akar hazudni magának. Ebben az időben elszántan, határozottan dolgozott saját magán is, kérdőre vonta jellemét, emberi személyiségét összevetette értékrendszerével. Egyszer határozottan kijelentett, hogy idealista, de nem úgy, ahogyan a politikai kurzus emberei értik ezt a szót. Annál különösebb volt hallani tőle mintegy tiz évvel későbben, hogy határozottan 323