A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

Vinkler László önarcképei GÁSPÁRNÉ ZAUNER ÉVA (Budapest) Az önarckép a képzőművészetnek az egyik legproblematikusabb műfaja. Az antik művészetben ismeretlen volt, legföljebb néhány epitáfiumon sejthetjük, hogy a művész saját vonásait adta valamelyik istenségnek, vagy félistennek a szigorú tipizálási szabályok ellenére. A középkor hajnalán jelenik meg az önarckép félreismerhetetlen egyéni jelleggel. Milano titokzatos szépségű templomának, a Sant ' Ambrogio-nak az aranyozott oltárpredelláján térdel egy germán mester, Wolvinius, amint a templomot alapító érsek áldását fogadja. Ezzel az alkotással kezdődik meg az asszisztencia-képek sorozata, amely az egész középkori művészetet végigkiséri. Hol a kódexek iniciáléin, mint alázatos kísérő szerzetes, hol a hatalmas oltárképeken, mint a szent esemény "asszisztense" jelenik meg a művész maga. Csak egyetlen, minden magyar turista előtt ismert példát említünk: a bécsi Szent István katedrális szószékének alapzatáról néz ránk egy ablakmélyedésnek kimunkált keretből Pilgram mester: okos, racionális, szinte mondern "technikusi" arcán egyszerre jeleníti meg a középkori hit alázatát és az újkor emberének ébredő alkotói öntudatát. A festett asszisztenciaképek közül az egyik legszebb Piero della Francesca önarcképe a Sába királynőjének keresztimádását ábrázoló freskón. Az önarckép, mint a művész önmagával való szembesülésének dokumentuma a reneszánsz korban jelenik meg s mint az emberi géniusz számos más jelensége, mindjárt teljes fegyverzetében. Raffaello úgy néz ránk ifjúi ragyogásában, mint ahogy nézhetett hajdan csodálóira, képe az "önélvezés" izgalmas példája. Dürer - az önarckép mindmáig egyik felülmúlhatatlan mestere - többször is megrajzolta és festette önmagát: egyszer mint gyermekifjút, aztán húszas éveinek végén, mint a "tökéletes Ember" képmását az Qltárképek Krisztusához, a "Pantokrator"-hoz hasonlóan, teljes szembenézetben, arcán fenkölt nyugalommal, az elhivatottság és a sorsvállalás szelid határozottságával: vagyok, aki vagyok, az Atya elsőszülötte a halottak között, aki feltámad. Idős korában páratlan dokumentumot hagyott ránk Dürer, megrajzolta beteg, roskatag testét és rajta kereszttel jelölte meg azt a helyet, ahol fáj. Orvosának készítette a rajzot, vagy önmagának? Mindenesetre az ember esendőségének és egyúttal lelki nagyságának bámulatos dokumentuma. A művészettörténet az önarckép legnagyobb mesterének Rembrandtot tartja. Egész életútját követi sajátmagáról készített portréival. Láthatjuk, mint örömben és gyönyörben tobzódó ifjú férfit, aztán elszánt, felelősségteljes embernek. Később gondterhelt középkorú, aki már számos halált látott szerettei sorában, még később ráncosán, betegesen öregedő emberként néz ránk a tükörből. Végül aggastyánként vad nyomorban, megvetetten hunyorog felénk és az egész világ felé: ismerem élet minden trükködet, 313