A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Irodalomtörténet - Lengyel András: A Vasárnapi Kör „regenátja”. A gondolkodó Ritoók Emma

és egyéniségének megfelelően találhatja meg a tárgy a priori formájában a saját kifejezési formáját, melyet más kor más egyénisége nem láthatott meg." (64.) E ponton végső soron saját régi írása, a Látás a művészetben problematikája tér vissza s értelmeződik újjá egy tágabb összefüggésben. De itt tovább is lép. Elismeri ugyan, hogy az "úgynevezett klasszikus művészetekben a legvilágosabban nyilvánul meg a harmónia", de elutasítja azt az álláspontot, amely szerint "minden olyan korban, mely a harmóniát nem ilyen átlátszóan fejezi ki, formaáttörés", azaz a forma megsemmisülése volna. Nincs jogunk, mondja, bármely kort a másik formalátása szerint megítélni. (64.) Fölfogása így utat nyit a modern, "diszharmonikus" művészetek művészetként való elismerésének. "A modern lélek pillanatnyi változásai és szaggatottsága, az érzelmek ingadozása, a külső élet rohamossága feltétlenül más forma-látást kellett, hogy teremtsenek - írja - s a tárgyak a priori formái közül mást fedez fel a saját élményei kifejezésére a művész, de azért ez is művészi forma. A festészetben a fény és árnyék nyugtalan vibrálása, a szobrászatban a mozgást kifejező kő, költészetben a rithmus hirtelen és megszakított változtatása a visszatérő rím megnyugtatása helyett, a zenében a diszharmónia örök felcsengése a harmonikus megváltás utolsó pillanatáig, mind formaharmónia kialakulás, nem pedig formaáttörés. A feszültség a tárgyban, a művészben s a megalkotottban a legszélsőbb határig megy, s az egységes végső lezártság gyakran nem is egy harmonikus befejező akkordban, vonal összetételben vagy gondolatban van meg, hanem a vibráló feszültség dinamikus erejében, mely egymást egyensúlyozza." (65.) A diszharmonikus feszültségnek a kialakult formában való megjelenését többféle változatban is regisztrálja, s még olyan határesetet is művészi formaként ismer el, amikor "maga a kialakulás jelenik meg a formában", amely pedig bizonyos tekintetben már heterogénné és befejezetlenné teszi a művet. Ám leszögezi, hogy ennek a változatnak nagy veszélye az, hogy "a műforma nem tud disztánciálódni az alkotótól, a forma az élettől, illetőleg a művész élményétől nem függetlenül kellően". (66.) Egészében azt mondhatjuk, a Művészi alkotás és művészi forma bár sem terjedelmében-részletezettségében, sem a szerző kvalitásaiban nem vetekedhet a Heidelbergi esztétikáwdX, tagadhatatlanul sok vonatkozásban rokon Lukács akkori fölfogásával. Egy részletekbe menő filológiai összevetés ezeket az azonos, vagy rokon koncepcióelemeket rendre ki is mutatná. Itt mégis alighanem elég annyit leszögezni, hogy Ritoók Emma írása annak az esztétikai gondolkodásnak az egyik, önálló s a szerzőre jellemző variációja, mely a vasárnaposok legszűkebb körében formálódott ki. így megtalálható benne nem egy olyan tétel, amely alighanem a kör esztétikai közvélekedése volt (pl. a műnek "önmagában nyugvó különállósága", az antipszichológizmus, a forma lezártsága). Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Ritoók Emma írásában nincs jelen az az eszkatológikus remény, megváltás-vágy, ami pl. az 1918 előtti Lukácsot jellemezte. Ám - s ez egy újabb paradoxona Ritoók Emma pályájának - írása nyitottabb bizonyos új jelenségek előtt, mint a nála - mentálisan és politikailag - radikálisabb Lukács. Bizonyos pontokon saját konzervativizmusát is legyőzte a művészetfilozófia elvont általánosságában. Másik, föltétlenül említendő tanulmánya, A dualizmus Dosztojevszki világnézetében 141 szintén a vasárnapos problematikára adott válasz. A probléma, amelynek értelmezésére vállalkozott egyértelműen a vasárnaposokhoz, kiváJt Lukácshoz köti. Ismeretes, Lukács A regény elméletét, amely ugyanabban a folyóiratban s ugyanabban az évfolyamban jelent meg, mint A rút a művészetben, Dosztojevszkij méltatásával zár141 Ritoók Emma 1926. Az idézetek lelőhelyét a továbbiakban a szövegben — zárójelben — adom meg. 281