A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90-1. (Szeged, 1992)

Természettudomány - Jakab Béla: A talajtípusok szerepe a fehér gólya (Ciconia ciconia) elterjedésében Magyarországon

A talajtípusok és a gólyapárok megoszlásának a viszonya A gólya fészkeló'helye kiválasztásakor, mint már említettük, ösztönösen keresi a nedves, vizenyős rétek, kaszálók, tocsogós lapályok közelségét, főleg az időszakosan, esetleg a nyár közepébe nyúlóan is a talaj és felszíni vizek hatása alatt álló területeket. Az ilyen jellegű területek általában a vízzáró, rossz vízháztartású, főleg agyagos talajokon adódnak. Az alábbiakban a gólya 1984. évi felmérés alapján készített elterjedési térképe (6. ábra) és a talajtérképek (3., 4., 5. ábra) egybevetésével, továbbá a talajtani leírások segítségével vizsgáljuk a tájak, illetőleg a talajkörzetek sorában az egyes talajtípusok és a költőpárok sűrűségadatainak a kapcsolatát. A) Alföld Az Alföld talajkörzetei két magassági szintben helyezkednek el. A felsők 120— 160 m, az alsók 80—120 m magasságban. a) Az alacsonyabban, uralkodóan 100 m alatt fekvő talajkörzetek felszíni és talaj vízhatás alatt álló, vízjárta, időszakosan belvizes területek (5. ábra). Felszínükön az említett talajképző tényezők komplex hatása következtében nagyrészt a vízzáró talajtípusok vannak túlsúlyban, mint a szikesek, a réti-, láp- és öntéstalajok típusai (3., 4. ábra). Nyugat felől elsőnek említjük a Dráva Alföldhöz tartozó szakaszának alluviumát az Ormánsággal. Az öntésiszapon kifejlődött réti talajok kedvezőbbek a gólyának, kevésbé az időszakos vizektől ritkábban érintett homokos és elmezőségiesedett részek. Leggazdagabb gólyapárokban az Ormánság, a Szigetvár alatt elterülő, lápos foltokkal tarkított réti agyagterület. Egyes részein 10—12 költőpár is esik 100 km

2-re. Hasonló a 30 km szélességet is elérő csépel—solt—bajai síkság, a Duna alluviális síkja. Talajai öntésföldek. Rajtuk réti- valamint láptalajok és nagy kiterjedésben, főleg a terület keleti felében, meszes-sós (szoloncsák) szikesek. A kisebb homokos és mezőségi részek kivételével a gólyapárok sűrűségének értéke, vagyis a 100 km

2-re eső gólyapárok száma (StD) 5—22. Az Alföldnek, mint egy nagy lapos katlannak fenékszintjét a Tisza—Körös— Berettyó völgye és a Sárrétek medencéje jelzi. A legnagyobb gólyakoncentrációkat találjuk itt. A Tisza-völgy fokozatosan szélesedő alluviális síkját, a hozzá csatlakozó Bodrogköz és Rétköz gólyákban gazdag réti agyagos és kotus (bereksásos) láptalajú területétől Szeged felé idősebb, fiatalabb öntéstalajok fedik. Öntéshomokok kevésbé, de az öntésagyagok és réti agyagok annál kedvezőbb életteret nyújtanak a gólyáknak. A hozzájuk hasonló fekete agyagos szintek ahol felszínre kerültek, ott rajtuk szikes réti talajok vagy mésztelen, szolonyec szikesek vannak. Ennek tudjuk be, hogy a Középső-Tisza-vidéken az egyéb tényezők mellett a legszegényebb csapadékviszonyok ellenére is nagy gólyakoncentrációk találnak életteret. A Középső-Tisza-vidék ÉK-i részén, a Hortobágy lösszel fedett síkságán hatalmas szikesek terjengenék. Uralkodóan a szolonyec típus, de helyenkint a szoloncsákosodás és a szolonyosodás is jelentkezik. Ezeket övezik a szikes altalajú réti talajok és a tipikus réti talajok. Kisebb foltokban, a magasabb löszfelszíneken a költőpárok számára kedvezőtlen mezőségi talajok találhatók. A kedvező talajtípusok nagy kiterjedsége ellenére a puszta lakatlan területein (6. ábrán mínusz jellel jelölt négyzetek), feltételezhetően a fészkelési lehetőségek híján, gólyapárok nem fészkelnek. 523