A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90-1. (Szeged, 1992)

Történelem - Orbán Imre: Makó római katolikus temetői a 18–19. században

hez hasonló képet mutatnak, szabályos sorokban, egymásra merőleges utak mentén vannak. A temető növényzetéről nincsenek írásos adataink. Az azonban bizonyos, hogy a legfontosabb a sírok közti szabad területen nőtt fű volt, hisz ennek a lekaszálásával nyert széna jelentős jövedelemforrásnak számított. Ez a plébánost illette. Használatában csak az 1848—49-es forradalom és szabadságharc idején volt némi bizonytalanság. Erről a plébánia „História Domus "-a a következőképpen számol be „A polgári szabadság ürügyén a plébános a temetőben nőtt fű használatában megzavartatott," és hogy a bitorlás megakadályoztassék „a magyar minisztériumhoz beadvánnyal folyamodik, amely által a kizártnak a javakba való visszahelyezése elrendeltetik, de a végrehajtás a háború viszontagságai — a megye fölbomlása, az oroszok támadása — miatt nem következik be". Persze ne gondoljuk, hogy a makói plébánia jogai védelmében elállt volna a magyar ügy mellől. A „História Domus", melyet mind ez ideig és a szabadságharc bukása után újólag latinul vezettek, 1848. április 2-án magyar nyelven emlékezik meg a városban tartott „szabadsági népünnep"-ről. A továbbiakban szintén magyarul a következők olvashatók: „1848. júl. 23. a csanád-megyei nemzetőrség zászlaja felszentelése a kórháztéren a makói espplebános által buzdító szónoklat mellett... — júl. 24.-én a nemzetőrség első kiindulása a makói espplebános kíséretében a Rátzák elleni táborba Bács-megyébe..." E vészterhes idők plébánosát Makra Imrének hívták, aki 1836 és 1867 között állt az egyházközség élén. A kiváló papot a temető kápolnájában temették el. Emlékét ma is őrzi egy, a külső falon látható vörös márvány emléktábla. (10. kép) ,MAKRA IMRE FŐESPERES PRÉPOST MAKÓI LELKÉSZ ITT NYUGVÓ HAMVAINAK: MEGHALT 1867. SZEPT. 9-ÉN ÉLETÉNEK 69 ÁLDOZÁRSÁGÁNAK 45 ÉVÉBEN ÁLDOTT LEGYEN EMLÉKE!' Temetési szertartás és helyi temetkezési szokások a 19. században A temetési liturgiára és a helyi temetkezési szokásokra vonatkozó adataink a tárgyalt századokból nem túl bőségesek, a föllelt iratok mégis alkalmasak néhány érdekesebb vonás fölfedésére. A temető megnyitásakor (1817. február 3.) a szertartást „püspöki felhatalmazás következtében a helybeli Esperes," Róka József végezte.

31 Az ott lévő hívekhez a temető megbecsülésének fontosságáról beszédet intézett, majd a néppel együtt térden állva elmondta a mindenszentek litániáját. Ezután a „Miserere" zsoltár éneklése közben a temetőt szentelt vízzel meghintette, s tömjénnel megfüstölte. Végül, az ekkor még fából ácsolt temetőkereszt előtt égő, a Szentháromságot jelképező három gyertyát a keresztre helyezte. Hasonló módon jártak el az újonnan csatolt részek esetében is.

32 31 Lásd all. sz. jegyzetet. 32 A 20. sz. jegyzet alatt érintett kivonatban olvasható szöveg fordítása a következő: „...szeptember 22-én az új részeket, melyeket innen is és onnan is a temetőhöz csatoltak, a helyi plébánia összegyűlt népéhez intézett beszéd után főtisztelendő RÓKA JÓZSEF éneklő kanonok úr megáldotta". 373