A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90-1. (Szeged, 1992)

Néprajz - Fejér Gábor: A szarvasmarhatartás és a tejfeldolgozás a makói tanyákon

Az elkészített tej'termékek mindegyikéből a saját szükségleten felüli mennyiséget eladták. Leginkább túróból, tejfölből és vajból képződött felesleg, de sok esetben vajat is csak azért készítettek, mert a piactól messze lakva nem tudták a tejfölt tartósítani. ,,Mindön úgy jó frissibe, ëgy-két napig. Ha hidegen, hogyha tartjuk, akkor tovább tart, de különben ...a teteje, úgy mondjuk azt, hogy mögborjúsodik". Ha a helyzet megkívánta, hetente kétszer, általában azonban egyszer vitték áruikat a makói piacra, a hétvégire. A tanyán nem kereskedtek termékeikkel. Kocsin, némelyek fédères kocsin mentek a városba. A kocsiba, ha kellett, szalmát tettek, hogy a portéka ne törjön. A vajat garabolyba, a túrót túrósruhába takarva és garabolyba téve, esetleg hólyagpapírra! lekötött fazékban vitték, csakúgy, mint a tejfölt, onnan mérték szét. A sajtot egész darabokban, az erős túrút dézsákból árulták. A piacon való árusítás női munka volt. A felesleget, elsősorban a vajat, nem mindig vitték piacra, hanem közvetlenül eladták a városban, főleg cukrászoknak. Általános volt az is, hogy a tejterméket a Makón lakó szülők házához vitték be, és onnan ,,állandó kuncsaftok" vásárolták meg: ,,elhordták innét a háziul". Ilyen esetekben előfordult, hogy megrendelésre is dolgoztak, és piacra csak azt vitték, ami ott nem kelt el. Ugyanakkor a piacon kimaradt árut a szülők otthon próbálták meg értékesíteni. Összefoglalás A makói tanyák tejgazdaságáról szerzett ismereteink az alábbiak szerint foglalhatók össze. A tejgazdálkodás rendszere a házi gazdaságban intenzíven nevelt szarvasmarha tejére épült. A tartás és tejhaszonvétel módozatait alapvetően az okszerűség, egyúttal a mágikus eljárások erős visszaszorulása jellemzi. A tejfeldolgozás kétféle rendszere különböztethető meg. Hagyományosnak nevezhető, a tehén tejét illetően az Alföldön széles körben alkalmazott, oltóanyagot tartalmazó módszer. Ezt a tejszeparálásra épülő eljárás kezdte fokozatosan kiszorítani az 1920-as évektől. A korábban fő terméknek számító tejföl és oltástúró helyett innen számíthatóan kerül fokozatosan előtérbe az édesvaj, szemben a hagyományos módon készült, valamivel alárendeltebb szerepet játszó erős vajjal. A többi tejtermék (aludttej, aludttejtúró, sajt, gömölye, erős túró) alárendeltebb szerepet játszott. A melléktermékek általánosan csak állati takarmányozásra voltak használatosak. A tejtermékek választéka a vizsgált korban jóval szűkebb, mint a környező településeken, ez a termelés intenziválódására utal. A feldolgozás rendszere meglehetősen egységes társadalmi rétegenként, csak mennyiségi különbségek figyelhetők meg. Szervesen illeszkedik a város szűkebb és tágabb környezetének rendszerébe, kevés specifikus vonást mutat (az aludttej helyett a tej fölözése beoltás előtt, az aludttej-felhasználás és az aludttejtúró csekély szerepe, az erős túró terminológia használata). A munkaeszközök korszerűsödése a második világháborúig viszonylag korai időponttól és jó ütemben követhető nyomon (fémedények, túrósdézsa, szeparátor, keverőlapátos köpülő). Az utolsó újítás, ami szélesebb körben elterjedhetett, a sertésgyomorból készült oltót felváltó gyógyszerészeti készítmények használata. A világháborút követően az állatállománynak a kollektivizálás okozta megcsappanása következtében a termékmennyiség és a jövedelmezőség fokozott visszaesésével kell számolnunk. A jelenség következtében részint csökkent a tejfeldolgozást űzők száma, részint állandósultak az eszközhasználatban és a munkavégzésben mutatkozó különbségek, valamint párhuzamosan ezzel néhány idejétmúlt fogás (a vaj kézzel történő 270