A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90-1. (Szeged, 1992)

Néprajz - Fejér Gábor: A szarvasmarhatartás és a tejfeldolgozás a makói tanyákon

kényszerűségből szokott rá az elé helyezett takarmányra. Volt, hogy teljes mennyiséget lefejték, és utána vödörbe öntve itatták a borjúval. Ekkor ujjukat beledugták a tejbe, hogy a borjú azt szophassa, és így szokjon rá az ivásra. Ez utóbbi módszerrel az elválasztáshoz kb. 1 hétre volt szükség. Szopásgátlót („palóka") akkor alkalmaztak, amikor a tehenek a tanya körül szabadon ki voltak csapva legelni a „tallóra". A járompalóka és a borjúkantár voltak az ismert formák.

13 Naponta kétszer fejtek, az etetéshez kapcsolódó időben, de előtte sohasem; szoktatástól függött, hogy etetés közben vagy utána. Igyekeztek a fejés kialakított rendjét tartani, mert tapasztalataik szerint a tehén akkor jobban leadja a tejet. A borjas tehenet a szopás alkalmaival egyezően háromszor fejték. A napi harmadik fejést az elválasztás után egy jó hónapig még folytatták. Ősztől tavaszig istállóban fejtek. Nyáron, ha a legelő jószág a tanya mellett fához kötve éjszakázott, ott is megfejték. Mások nyáron sem szerettek kint fejni, mert a tehén „gyüszménködött a légy miatt", és volt, hogy a tehén nem is állta a fejést csak az istállóban. Mindig tiszta alomra fejtek. A fejeshez mindennapos otthoni ruházatban fogtak, legfeljebb kötényt kötöttek maguk elé. Kezet mostak, majd a „fejő"-ben meglangyosított tiszta vizet vittek ki az istállóba, és az itatásra használt, vagy külön erre a célra fenntartott vödörből megmosták, végül „csöcstürülő"-ve\ megtörölték a tehén tőgyét. Ezután megzsírozták. A zsírt tarthatták kint az istállóban, kis polcon erre a célra félretéve kisebb edényben, bögrében letakarva, de alkalmanként is kihozhatták a kamrából, az étkezési zsírból. Ekkor a fejő „csúcsához" (kiöntőnyílásához) ragasztották a kívánt mennyiséget. A fejést mindig ülve végezték, „fejőszék"-en, általában a tehén jobb oldalán, de mindig arról, amerről a borjú szopott. Marokkal fejtek, mert nehéz volt, de óvatosan : „gyengén szorítani is és húzni". Kezdhették a két első csöccsel, vagy a maguk felé esőkkel, volt, aki egyszerre fejte az egyik elsőt és az átellenes hátsót, hogy „ne húzza úgy félre a tehén tőgyit". A tejet fejőbe eresztették, amit a két térdük között tartottak, vagy ha a tehén nyugodt volt, letettek a földre. Vödörbe is fejtek. A lefejt tejet a konyhában „szűrőn", „szűrőszitán" „átszűrték", „szétszűrték", hagyományos feldolgozás céljára köcsögökbe, szeparáláshoz nagy fazékba. A szűrés hatásfokát a szűrőbe borított ritka szövésű kelmével fokozták. Szeparáláshoz később használtak levesszűrőt, hogy gyorsabban haladjanak. Ha a tehén csapkodott a farkával, fejés közben vagy egy segítőnek kellett azt fogni, vagy madzaggal lekötötték a lábához. A rugós tehenet elrekesztették gerendával, vagy béklyót, „nyűgöt" tettek a lábára kötélből. Az ilyen jószág fejesét nem szakították meg, mert akkor megugrott. Ha a fejő félig volt, már vitték a fazekat, öntötték át a tejet és folytatták a fejést. A fejés eszközei között már a 20. század első évtizedeiben is általánossá váltak a fémedények; az itatásra használt, horganyozott bádogvödör, zománcozott bádogvödör, és a fejő. Ezek gyári készítésűek voltak, és a városi szakboltokban szerezték be a tanyaiak. Ebbe a csoportba sorolhatók a tejszűrők és a tárolásra használatos fazekak. Ezeket használat után mosószer nélkül kiforrázták, és általában a kamrában tárolták, a fejőt és a szűrőt egymásba téve, szegre akasztva, de a fejő két használat között száradhatott a napon a köcsögökkel együtt. A fejőszéket hagyományosan a gazda készíti házimunkában, s a családban generációnként öröklődött. Általában becsapolt lábú kisszék, amely morzsolószékként is funkcionálhat. Használaton kívül az istállóban tartották, esetleg szegre akasztva. A csöcstürülő funkcióváltozáson átment tárgy: „nem direkt újonnan arra lőtt véve, hanem ëgy rongy, na ez jó lösz csöcs13 Vö. BÁLINT SÁNDOR 1976. 471—472. 266