A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Néprajz - Juhász Antal: Vázas szerkezetű sárfalak Szeged vidékén

Baks községben (1950 eló'tt Sövényháza Baksi szó'ló'k nevű külterületi lakott helye) 1962-ben öt adatközlőm beszélt sövény falú építményről. Czibolya Ferenc (sz. 1878) fiatalkorában látta, ahogyan „karókat fűzfavesszővel befontak, sárcsömpöjeggel beverték afonyást, aztán besímították". Ez úgy értendő, hogy a csömpölyegnek nevezett szalmás sárgombócokat odacsapkodták a vesszőfonadékhoz, hogy áttüremkedjenek a vesszők között és kitöltsék a készülő falat. Apró Lajos (sz. 1894) szerint a Pallavicini uradalom ányási bérgazdaságában volt sövényfalú istálló és sopa (birkahodály). Tábit János (sz. 1880) 1912-ben, Pálinkó Imre (sz. 1900) és Csépé István (sz. 1909) ács és kőműves az 1930-as években elbontott sövény falú házakra emlékezett. Utóbbi szerint a házat nagyapja építette. Űgy vélem, a tiszai töltések megépítése után — az 1870-80-as évektől — a sövényfal funkcióját vesztette, és már kevés ilyen falazatú házat, istállót, ólat építhettek. Korunkat azok sem élték meg. A sövényfalú építmények az emlékezők szerint csak karóvázra, talpgerendák nélkül készültek. Egy tápéi kukoricagóré (1. kép) és baksi gabonatároló, ún. „életös ház" (2. kép) a vesszővázas építkezésnek föltehetően utolsó hírmondói a szegedi tájon. Az életös ház 1906 táján kiosztott uradalmi haszonbéres földön épült (Alsó-Ányás 52. sz. tanya), fala ,,fonyott rőzse", amit kívül-belül 2—3 cm vastagon tapasztottak. Az építményt az asszonyok cséplés előtt minden évben kimeszelték. A vesszővázas életöskas vagy életösház elterjedt volt Makón és a hódmezővásárhelyi tanyákon a 18. században és a 19. század első felében.

17 A kas, búzáskas mindig vesszőből font és tapasztott, de az életösház fala vályogból, fából, hasítványból is készült. A Maros melletti Apátfalván (Makó szomszédságában) a közelmúltig fennmaradt néhány, szántalpra épített, vesszővázas gabonáskas. Sövényházra vonatkozó emlékek és sövényfalú építmények Tisza menti településeken (Algyő, Baks, Röszke, Sövényháza, Tápé) bukkantak elő, amiből arra következtetünk, hogy ez a nagy múltú faltechnika tájunkon az áradással fenyegetett folyómelléki lakosság építő eljárása volt. Hasonló megállapításra jutott tiszántúli kutatásai során Györffy István és Tábori György.

18 A fal vázának fonására a jól hajlítható fűzfavessző a legalkalmasabb, de a fonadék más vesszőből (akácgallyból, kökényvesszőből stb.) is készült. A fűzfa élettere a folyók ártere, vagy ahhoz hasonló, vízben gazdag terület, s ez is közrejátszhat abban, hogy a vesszővázas sárfalak jelentős részben ilyen adottságú területen épültek. Újabban Sztrinkó István bizonyítja, hogy a Duna—Tisza közén a sövény falazat nemcsak víz menti településeken volt gyakori, hanem folyótól távoli területeken is.

19 Páll István adatföltárásai egyes nyírségi faluk 19. századi sövényépítkezéséről ugyanilyen tanulságot hoztak.

20 A kutatott tájról eddig nem kerültek elő olyan források, amelyek fenti következtetésünk módosítására késztetnének. Ez valószínűleg azzal a körülménnyel magyarázható, hogy Szeged környéke Tiszától távoleső területein más növényi vázszerkezetek alkalmazása vált elterjedtté. 17 Tóth Ferenc 1986. 100—102., Szenti Tibor 1983. 226—227. 18 Györffy István 1908. 160—162. Tábori György szerint „a Körösök mentén is a tapasztott sövényfal volt az általánosan használt falazat." (1967. 16.) 19 Sztrinkó István 1987. 44—45. 20 Páll István 1987. 14—15. 118