A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)
Művészettörténet - Szuromi Pál: Ősök és rokonok. Tóth Menyhért portréiról
Gábor tollából kitűnő elemzést olvashatunk róla (Művészet, 1978. 3. sz.). Úgy hiszem: ez lehetett az alkotó egyik legutolsó portréja. Akárcsak a kiállítások sorában a mórahalmi bemutatkozás. És lássunk csodát: A bölcs megformálásában is visszaköszön egyféle festői teljességet idéző művészi sorsszerűség. Nem a sugárzó kerekded fejre gondolok. Inkább a szokatlanul realisztikus formák és az expresszív, misztikus fényhatások bravúros szintézisére. Tóth Menyhért tehát mindenféle hányattatása ellenére is szerencsés művész volt. Amolyan „napbélyegzett" ember. Talán a portrék alakulásrendjéből is kiderült: a maga választotta szellemi, alkotói ösvényeken haladt : Ráadásul sikerült is bejárnia e rögös, de mélyebb távlatokba nyíló útvonalat. Mert az érzlegó'sebb, keresztényibb szemlélettől egészen az Ősi népek kultikus, kozmikus felfogásáig jutott el. Más szóval : a méltóságos kereszttől a pogányabb föld- és fény misztikáig. Ezen az általános szellemi szinten Tóth Menyhért pályája voltaképpen Vajda Lajossal mutat rokonságot. Más kérdés, hogy a miskei mester világszemlélete és művészete szervesen összefonódik a népi gondolkodásmóddal, kultúrával. Innen fakad a minden élőre kiterjedő demokratikus, egyetemes felfogása, amely hadakozik az alárendeltség eszméje ellen. Mint ahogy a befejezettséget, a zártságot és statikusságot is nehezen tudja elviselni, mivel lételeme a mozgás, a változás és a nyitottság. Ugyanakkor a magam részéről a művész ironikus, groteszk valóság- és emberlátását sem merném elszakítani a népi műveltségtől. Már csak azért sem, mert Tóth Menyhérttől idegen a kívülállók fölényes, cinikus grimasza. Az etikusabb, kollektívebb és kozmikusabb nevetésforma viszont leginkább a népi kultúrára jellemző. Persze mindezek az ismérvek pusztán úgy állnak meg a lábukon, ha nem feledkezünk meg az alkotó szubjektív egyéniségéről, s vele együtt az önigazolás és önszituálás természetes mechanizmusairól. Szerencsére a művészet világában hosszabb távra csak a jelentősebb teljesítmények igazolhatják magukat. Mindenesetre annyi szépet, igazat elmondtak már Tóth Menyhért festészetének valódi minőségéről, köztük a portréiról is, hogy egyszerűen zavarba jön az ember. Jobb híján tehát a kiváló Ruskin gondolataiba kapaszkodom; „A legnemesebb művészet az absztrakt érték pontos egyesítése formák és színek utánzó képességével... Az ember általában nem képes kétféle tökéletesség egybekapcsolására : vagy a tényeket követi, elhanyagolván a kompozíciót, vagy a kompozíciónak szenteli magát és a tényeket elhanyagolja... A legtöbben vagy csak az egyiket, vagy csak a másikat tanulták meg ; ... csupán a legnagyobbak képesek a kettőre együtt." IRODALOM Aszalós Endre 1976 Tóth Menyhért emlékeimben, Művészet 3. sz. 21—26. Bánszky Pál 1976 Vázlat az életrajzhoz, Művészet 3. sz. 6—11. 1970 Tóth Menyhért, Képzőművészeti Alap K., Bp. B. Supka Magdolna 1976 Tóth Menyhért nyomában, Művészet 11—19. Ézsiás Erzsébet 1976 A kritika tükrében, Művészet 3. sz. 19—20. Haulisch Lenke 1978 Vaszary János, Képzőművészeti Alap K., Bp. Kernács Gabriella 1976 Fehér izzásban, Művészet 3. sz. 2—6. Korner Éva 1968 Derkovits Gyula, Corvina K., Bp. 481