A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Ősök és rokonok. Tóth Menyhért portréiról

Sot időközben egyre nagyobb szerepet kap a képek megformálásában. Figyeljük csak meg a Vadvizek gyűrűző', sodródó formáit vagy még inkább a Tópart kígyózó vonaltobzódását, s máris közelebb kerülünk a Kettős arckép világszemléleti, stiláris arculatához. Nyilvánvaló ugyanis, hogy e tájképek organikus, játékos és zaklatott tolmácsolásmódja folytatódik az arcmásokon. És tényleg : ezek az alakok már mélyebb természeti lények, mint az előbbiek. Egyszerre emberi és állatias jellegű figurák. Aki valamennyire is ismeri Tóth Menyhért természetközeli, vegetáriánus életmódját, egyszersmind az eleven létezők rokoni összetartozására vonatkozó mitikus felfogását, annak nemigen lehet meglepő e kozmikus dimenziójú emberlátás. Ami azért nem is egészen újdonság a modern hazai festészetben. Gondoljunk csak ismét Mednyánszky Lászlóra, aki a naturalista szemlélettől vezérelve lépten-nyomon a megfelelő állatformákat kereste a különféle arckifejezések mögött. Tóth Menyhért látását azonban nem kötik már a realisztikus konvenciók. A mostani alkotás is elárulja : apró „kutyaszemeket" kölcsönöz alakjainak, s a szájformákat is szimbolikus, talán erotikus utalásokkal ruházza fel. Másrészt valósággal összeilleszti a két fej sziluettjét: szinte ezzel is lényegi egységüket hangsúlyozza. És egészében is a mellérendelő viszonyok érvényesülnek a kígyózó, groteszk képelemek között. Mindezzel egy pályameghatározó fordulat szemléleti alappilléreinél vagyunk. Az alkotó ugyanis az emberábrázolásban is rátalált arra a kifejezési eszközre, amellyel a létélmény dinamizmusát ugyanúgy megszólaltathatta, mint a legkülönfélébb szerves és formai elemek testvéri, tartalmi együvétartozását. E művészet lényegében itt — éppen az organikus, expresszív formák begyűrűzésénél — válik el attól a világlátástól, amelyik a dolgok megítélésénél főként a különbözőségre, a különállásra és az egyediségre hivatkozott, nem pedig az összekötő, hosszabb távra érvényes, általánosabb mozzanatokra. Tóth Menyhért munkásságában azért most is elmarad a konzekvens, egyenesvonalú előrehaladás. Hiába e korai felismerés: mintha pályafutásának logikája is a hullámvonalak természetét követné. Mert a negyvenes esztendők második felében egy szemléletbeli visszalépést érzékelhetünk a portrék sorában. Igaz, a ritmikusan hullámzó, expresszív formakezelés és az ironikusabb, játékosabb felfogás is ott marad a képfelületeken: egészében azonban a józanabb, realisztikusabb és individuálisabb láttatás felé billen el az előadás módszere, (pl.: Felszabadítónk, Fej, Idős parasztasszony). Persze a Harmonikas figuráján ilyenformán is egy játékos, dinamikus és időtlenebb térképzet bontakozik ki előttünk. Valami olyasmi, mint amit már a főiskolai évek merészebb stilizálása és a későbbi miskei képek bátortalanabb természetelvűsége között megfigyelhettünk. Az ötvenes esztendőkben ezután újra csak fellendül Tóth Menyhért portréfestészete. Most is szűkebb környezetéből veszi a motívumokat, de szemlátomást megerősödik benne a festői általánosítás igénye. Nem csoda így, hogy ösztönösen is visszanyúl a korábbi elvontabb, organikusabb eredményekhez. Az évtized elején készített Női fej absztrakt oldottsága például aligha képzelhető el a Kettős arckép formai alapvetése nélkül. De itt már csak sejtelmes jelzésekké halványodnak a konkrétabb testi utalások, hogy a figura annál inkább eggyé váljon a végtelen hullámritmusokban megjelenő természeti, növényi alakzatokkal, egyszersmind az időt, az elmúlást sugalló barnás tónusokkal. Csakhogy e portréval az alkotó hirtelenjében egy olyanféle elvonatkoztatásig jutott el, amit már nemigen lehet meghaladni. Legfeljebb másféle eszközökkel megismételni (A bölcs). Tóth Menyhért azonban nem ismeri a mechanikusabb, lélektelenebb ismétléseket. Művészi különössége egyebek között éppen abban rejlik: még az általánosításban is alig-alig tűri meg a tipizáló, sematizáló jegyeket. 478