A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)
Néprajz - Nagy Vera: A szentesi takácsmesterség
Katona Lajos 1904-ben született Budapesten. Szentesre itt élő nagybátyja révén került, miután elvégezte a gimnáziumot. A mesterséget 1920 körül kezdte el tanulni Vrana Lajosnénál, majd 3 évig volt segéd Vásárhelyen Nacsa Istvánnál. 1941-ben sikeres mestervizsgát tett, amelynek alapján „takács és gépiszövő" mesterré nyilvánították. Szentesre visszatérve iparengedélyt kért s 1974-ig mint önálló iparos dolgozott. 1976-ban halt meg. Segítséget egyedül felesége Nagy Rózsa jelentett neki. aki csévélt, gombolyított, cérnázott, árult a piacon, vásárokon. Vranáné mellett Huszka Ferencné Bagaméri Erzsébet gyakorolta özvegyi jogon a mesterséget, Férje fiatalon, 1926-ban halt meg. Huszka Ferencné tudott szőni, de egy segédet is alkalmazott, amikor pedig gyermekei megnőttek, fia, lánya segített neki. Műhelyükben három különböző szélességű szövőszék volt, mindhármat felvetették és amelyik fajta termék elkészítése sürgősebb volt, azon dolgoztak. 1968-ig szőtte, termékeiket a helyi piacon értékesítették. Noha önálló műhelyt nem nyitott, mégis tanulságos Ugrai Imre életútja, amely a felszabadulásig szorosan kötődött a Vrana-műhelyhez. Szeretett volna tanulni, a gimnáziumot el is végezte, de anyagi helyzetük nem engedte a továbbtanulást. A mesterséget nem maga választotta. Szomszédjukban volt a Vrana-műhely. Vranánénak megtetszett a gyerek, s az apjával egyezkedett, kosztot, ruhát, szállást ígérve. így került Ugrai Imre 1921-ben a műhelybe. A mesternétől egy pár cipőt, nadrágot, zubbonyt kapott, amiért kezet kellett csókolni. Amíg kitartott a ruha, addig hordták, ha már tönkrement, elszakadt, akkor kaptak újat. Felszabaduláskor nem kapott semmit. A koszt addig volt jó, amíg maga volt inas, ahogy nőtt a létszám, úgy romlott a minősége. Ekkoriban már nem volt szokás az inast más munkára használni, a szövéssel kapcsolatos munkák mellett a műhelytakarítás és az áru piacra hordása tartozott a feladatai közé. Ilyen nagy műhelyben az inas hasznosabb volt, ha a mesterséget gyakorolta, a házimunkára szolgálót fogadtak. Mesterségen kívüli munkákra inkább csak kisebb műhelyekben, ott is ritkán fogták az inast. Ugrai Imre három évig volt inas, s hogy a mesterséget megszerette közben, az bizonyítja, hogy nemcsak a hagyományos vászonneműek készítését tanulta ki, hanem a bonyolultabb damasztszövést is. Inasvizsgájára három öreg mester jött ki a műhelybe megnézni, hogy dolgozik. 1924-ben lett segéd. Hosszúra nyúló segédévei alatt megfordult a kecskeméti Hirsch Adolf műhelyében, egy budapesti kéziszövődében, majd visszatért a Vrana-műhelybe. 1942-ben mestervizsgát tett Szegeden, s ettől kezdve már „mesterúr" lett a megszólítása. Önállóan nem dolgozott soha, de a műhelyben szükség volt valakire, aki irányítja a munkát, s Őt kérték föl művezetőnek. A felszabadulás után a műhely nem jutott alapanyaghoz, így hamarosan be kellett zárni. Ugrai Imre ezután zöldség- és gyümölcstermesztéssel foglalkozott, többet nem szőtt, amit a mai napig nagyon sajnál. Alapanyagok Századunkban a kender hagyományos házi feldolgozása és megszövetése takácscsal már nagymértékben háttérbe szorult. Ennek gyakorlatával már csak elvétve, tanyán találkozunk. A magyartési tanyavilágban a század elején még jártak fonókba, ahol a kendert guzsalyon fonták. A takácsok egyre inkább gyári anyagokból dolgoztak. A Vrana-műhely számára a fonalat gyáraktól, nagykereskedőktől rendelték, házilag font kendert ide nem vittek, kivéve a zsáknak valót, amit férfiak kallantyultak kócból. Katona Lajos műhelyébe még a negyvenes években vittek kendert a megrendelők, de már csak vetüléknek használták, a láncfonál pamut volt. A pamutot, lent Pesten vásárolták. A kender az 1940-es években kezd teljesen kiszorulni a hasz190