A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1987-1. (Szeged, 1988)

Természettudomány - Jakab Béla: A fehér gólya (Ciconia ciconia) állománya Magyarországon 1984-ben

lázat). Megjegyzendő, hogy még nagyobb a fogyatkozás az 1941-ben megállapított állományhoz viszonyítva, amikor az északi és a kárpátaljai csatolt területekkel növelt országban 21 ezer gólyapárt számoltak, és sűrűségük országos átlaga 18,1 volt (Homonnay 1964). E sűrűségadat alapján, a csatolt területeket leszámítva, a mai határok övezte ország területén kb. 15—16 ezer pár fészkelhetett. Kéve az 1948—1951. években végzett részleges felmérések alapján az ország teljes állományát a háború előttinek a felére becsülte és a csökkenést a háború okozta károsításoknak tudta be (Bancsó—Kéve 1957, Kéve, 1957). A háború előtti állománynagyságnak körülbelüli megfeleződését igazolja az 1958-ban végzett országos gólyaszámlálás eredménye is (Marián, 1962). Hogy mi az 1958-ban végzett felmérés eredményéhez viszonyítjuk a magyarországi populáció változásait, tesszük egyrészt azért, mert nehéz az összehasonlítás a korábbi időszakkal a megyék megváltozott beosztása miatt, másrészt, mert 1958-tól végzünk rendszeresen és azonos módszerrel felméréseket az ország egész területén. Szempont az is, hogy körülbelül ettől az időtől kezdve alakulnak át, épülnek újjá községeink, átalakul a paraszti gazdálkodás a mezőgazdaság kollektivizálása és nagyüzemesítése következtében. Velejárója a kemizálás, nagy területek víztelenítése, továbbá a technizálódás kiterjesztése. Nagy méreteket ölt az iparosítás. Ez mind-mind megnövelte az emberi tényező szerepét, az ember belenyúlását a természetbe. Megyénként változatos képet mutatnak 1958-hoz viszonyítva a csökkenés arányai. Mondhatni tükrözik a társadalmi, főleg a mezőgazdaság, iparosodás terén végbement változásokat és a velük járó ún. civilizációs ártalmakat. A gólyapárok fogyatkozása 8 megyében meghaladja a 37 százalékos országos csökkenést. Három megyében a csökkenés folyamatos, vagyis 1974 után sem volt emelkedés a párok számában: Bács-Kk. 51%, Győr-S. 19%, Veszprém 50%. Az 1974 utáni emelkedés ellenére még mindig 42—48% a csökkenés Hajdú, Nógrád, Pest, Szabolcs, Komárom és Fejér megyében, 23—32% Zala, Borsod, Szolnok, Somogy, Tolna, Baranya és Heves megyében. Csongrád megyében 21%, de itt 1963-ban volt a mélypont, majd folyamatos az emelkedés. Legkisebb a fogyatkozás Békés megyében, 9%. Vas megye pedig az egyedüli, ahol 1958-hoz viszonyítva 13 százalékos az emelkedés: kis változásokkal folyamatos az állomány növekedése 214-ről 247 párra (IV. táblázat). A negatíve ható tényezőket ellensúlyozta — ami tükröződik a párok számának 9 százalékos növekedésében — az 1970-es évektől intenzívvé vált természet- és madárvédelmünk, a Madártani Intézet és 1974-től a Magyar Madártani Egyesület mind aktívabb és kiterjedtebb működése. Legnagyobb súlyt kapott a fészkelőhelyekről való gondoskodás, amiben jelentős szerepet töltött be az áramszolgáltató vállalatok támogató közreműködése is a villanyoszlopokra épült fészkek megtűrésével, sőt megőrzésével és biztonságuk megteremtésével (1500—2000 fészek fészektartóval a vezetékek fölé van már emelve; Jakab, 1985). A gólya táplálkozási területének fenntartása és bővítése, ami együtt jár más okból is megóvandó élőhelyek védelmével, még megoldandó feladata természetvédelmünknek, de társadalmunknak is. A környezetszennyeződés csökkentésén kívül sokat jelentene e téren az ésszerűbb vízgazdálkodás. Pl. ha a vízelvezető csatornákban és árkokban zsilipek rendszeresítésével csak a kárt okozó vizet vezetnénk el, az éltető, az élővilág szükségletét szolgáló vizet visszatartanánk. Ezzel okvetlenül gazdagabbá válna az ország élőhelyeinek élővilága, tágulna a gólya egyébként beszűkült élettere és állománya legalább az ötezer pár körüli szinten megtartható volna. A védelem ezen szempontjai a walsrodei szimpózium zárónyilatkozatának javaslatai között is szerepelnek (Luthin, 1985)! 482