A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1987-1. (Szeged, 1988)

Irodalomtörténet - Lengyel András: Egy későliberális ideológiakritikus. Vázlat Gáspár Zoltánról

torz) fejló'dés alapvető' vívmányait látta veszélyeztetve. Az autonóm társadalom maradékának lehetőségét látta elveszni az antiliberális mozgalmak kereszttüzében. Ebben, nem lehet tagadni, lényegében igaza is volt. Igaz, „minden történeti változásnál vesznek el értékek"

152

; az egyénnél „a változás révén lényével, lényegével össze nem egyeztethető mozzanatok kerülnek személyiségébe, létformáiba, értékrendszerébe, létezésének megvalósulási közegébe. Az egyed is, a közösség is elveszti a változásban lénye lényegének folytonosságát s így el önmagával való azonosságát is."

153 S itt, e ponton vetődik fel azután a nagy kérdés : „az új, a »krízis« hozta értékek aránya szerepben, minó'ségben, közhaszonban (stb.) felülmúlja-e az elvesztetteket?"

154 Gáspár eszmetörténeti pozícióját vizsgálva a kérdéskör еррзп itt bonyolódik végzetesen össze. Hogy a fasizálódó politikát, a nyilasok előtérbe nyomulását joggal s okkal bírálta, senki előtt nem lehet kérdéses. A velük való szembefordulás nagy és vitathatatlan történelmi érdeme. De Gáspár nemcsak Őket támadta. Az a történeti szituáció ugyanis, amely a nyilasok előretörését is lehetővé tette, magában hordta, ha alárendelten is, idó'ben esetleg a jövőbe kitolva is, más reagálások: más irányzatok, más alternatívák jelentkezését is. Közülük, Gáspár és a későliberalizmus számára kettő ugyancsak nem kívánatos alternatívának mutatkozott. Az egyik, s történeti aktualitásában akkor elsődleges alternatíva a sokféle vonulatból összeálló népi mozgalom volt; a másik, inkább még csak látens alternatíva, a nem-szociáldemokrata típusú radikális szocialista mozgalom, a kommunista mozgalom. Miért fordult el tőlük Gáspár, miért nem látott bennük — számára, eszményei számára elfogadható — alternatívát? Ő maga a népieket irracionalizmusban, sőt rasszizmusban marasztalta el, vagyis azonos alapállásból utasította el Őket mint a nyilasokat. (Legfeljebb annyi fokozati különbséget ismert el, hogy a népeket „csak" a nyilasok öntudatlan támogatóinak, útegyengetoinek fogta föl.) Nyilvánvaló azonban, hogy ez nem lehet igazi magyarázat; a népi mozgalom minden jogos bírálat ellenére

155 különbözött a nyilasság mozgalmaitól, sőt ahogy Bibó István (tehát egy vitathatatlanul „demokrata" ideológus) írta, az egész mozgalom „teljes mértékben belesimul, azonos az európai szabadságmozgalmak nagy vonalával, teljes mértékben magáévá teszi a francia forradalom szabadság—egyenlőség—testvériség ideológiáját és mindezekkel együtt egyértelműen a baloldalon helyezkedik el."

156 Ám való tény: a parasztság sorsának föltétlen megjavítása, mint elodázhatatlan cél és feladat, oly erős, oly mindent maga alá gyűrő volt a mozgalomban, s a mozgalom számos vezetőjében is, hogy kitermelődött az akárhogyan, bárhogyan változtatás törekvése, azaz mindennek e nagy cél alá rendelése. Ez pedig, szubjektív szándékaik ellenére, a mozgalmat nyitottá tette más törekvések irányába is. A mozgalom egyes gyöngébb tagjaiban (pl. Erdélyi József) a jobboldal felé, más tagjaiban pedig a bolsevik típusú (tehát ugyancsak ún. totalitárius) megoldások iránt. Azaz : a népiek alaptörekvéseiben — bár többnyire csak inplicite, végig nem gondolt formában, s még úgy sem mindenkinél — benne rejlett az egyéni szabadságjogok (szociális célok érdekében történő) korlátozásának lehetősége. A „baloldali forradalmi messianizmus pedig — enyhén szólva — nem az állami mindenhatóság ellen hatott, hanem átvette és más összefüggésbe helyezte a konzervatív hagyomány antiliberalizmusát", ami azután együtt járt a „közösség egységeinek érdek- és értéktagolódását egyedül biztosítani képes hatalom152 Németh G. Béla, 1984.41. 153 Németh G. Béla, 1984. 36. 164 Németh G. Béla, 1984. 41. 155 Vö. Bibó István, 1983. 152—157. 156 Bibó István, 1983. 153. 467