A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Nagy Vera: A mindszenti takácsmesterség

A gazdaság igényeit elégítették ki a durvább kenderfonálból szőtt takácszsákok és ponyvák, amelyeket szövéskor erősen össze kellett verni, hogy a búzaszemek ne menjenek át raj'ta. E századi termék a tiszta pamutból, végekbe szőtt zefír, amely leggyakrabban fehér, néha színes csíkos vagy kockás volt. Főként ágyhuzatot varrtak belőle, de kedvelték férfiingnek is. A takácsszőtteseknek a múlt században volt nagyobb szerepük a viseletben. A férfiak nyári viseletként kedvelték a bokáig érő, bő, ráncos vászongatyát és inget. Nőknél „...a szoknya házi vászonból szőtt öltözék volt, homályos kék, vagy enyhén veres sávokkal."

9 Kendervászonból varrták a női alsóinget és az alsószoknya alatt viselt pöndölt. Századunkban már ritkábban készítettek viseletnek való textilt, inkább csak nehéz gazdasági helyzetben, amikor nem jutottak másféle anyaghoz, a háború alatt és közvetlen utána. Felső ruhának való anyagot szőttek például úgy, hogy a nyújtáshoz a kendert szürkére festették, a vetülék pedig barna gyapjú természetes színében. Takácsmunka volt valamikor a szúnyogháló is, amellyel a férfiak kedvelt nyári hálóhelyét, a gangra kitett ágyat borították be. Régen és ma is igényelt termék a rongyszőnyeg, a ma dolgozó takácsok már csak ezt készítik, alapanyaga azonban újabban, könnyen kezelhető műszálas hulladék. A takácstermékek értékesítésének főbb formái a piacozás, vásározás, valamint a bérmunkavállalás voltak. Az értékesítést már 1781-ben szigorú vármegyei limitáció szabályozta: „Kilencz és tízes vászon szövésének rőfétol 3 1/2 kr, tizenegyestől 5 kr. A ki feljebb akarja szövetni, minden két grádustól a szövésnek díja fél krajczár s ezen kívül a takácsnak nem szabad — mint eddig nem szabad volt — se kenyér se más jutalékot követelni, sőt a fonalat is felgombolyítani köteles."

10 Századunkban az iparral nem rendelkező takácsok csupán bérmunkát vállalhattak, piacra, vásárra nem vihették termékeiket. Hozott anyagból dolgoztak, a munkadíjat és a láncfonál árát felszámítva. Az iparral rendelkező mesterek a helybeli piacra és távolabbi vásárokra egyaránt dolgoztak. Ez utóbbira különösen akkor, ha helyben nem tudták mind eladni áruikat, ilyenek voltak a sok inassal, segéddel dolgozó mesterek. A mindszenti takácsok a halasi, majsai, félegyházi, kunszentmártoni, orosházi, makói, szentesi, vásárhelyi, kisteleki vásárokra jártak. Csorba Pál például — aki a 20-as évek végére a legkeresettebb takács lett — úgy kezdte el termékeinek értékesítését, hogy egy tékát erősített a hátára, abban hordta törülközőit a környékbeli vásárokba, ahol úgy helyezte el, hogy csíkjaik látsszanak. Később már saját sátra volt, ahol a mesterné, a mester lánya vagy segédei árultak. Néhány takács textilkereskedőkkel is kapcsolatban állt. Varga Ferenc, Salánki István helybeli kereskedőnek szállított törülközőt, szalvétát, végekben zefírt. Életmód, életutak A takácsmesterség nem volt nagyon megbecsült, a takácsoknál nagyobb tekintélye volt például a bognárnak, kovácsnak. A szövésből magából századunkban már nagyon kevesen tudtak megélni, ezért legtöbbjük emellett más munkát is végzett. Ha földje volt, azt művelte, bár az kevésnek volt, mások — különösen az iparral nem rendelkezők — nyáron eljártak aratórészesnek, így szerezve be a családnak az egész évi kenyérnekvalót. Néha még az iparral rendelkezők is rákényszerültek, hogy egyéb 9 Keller L.: 1900. 112. 10 Keller L.: 1900.45. 116